Kövér László, az Országgyűlés elnöke szerint ha ismét elvégzik a kötelező munkát, akkor a 2006-os és 2010-es önkormányzati választáson elért fideszes siker megismételhető. „Ez legalább akkora bravúr lenne a politikában, mint a sportvilágban a vízilabda-válogatott sorozatban elért három olimpiai aranya” – tette hozzá a lapunknak adott interjúban. A politikus a minisztériumok vidékre költöztetését kedvenc pártja történetének legszerencsétlenebb ötleteként értékelte, és képtelenségnek tartja.
„Az előző négy évben az volt a helyzet, hogy az utódpárti ellenzék, saját magát kirekesztve, lesétált a pályáról” (Fotó: Csudai Sándor)
– Erdélyben járt az elmúlt hét végén. Hogyan fogadta az ottani magyarság, hogy a román kormány elutasította a nagyváradi és a marosvásárhelyi magyar konzulátus megnyitását?
– Rövid látogatásom idején nem volt alkalmam megismerni a véleményüket, de nem tévedek, ha azt mondom, az erdélyi magyarok sajnos már hozzászoktak az ilyen román gesztusokhoz, számukra ez egyáltalán nem kirívó, durva intézkedés, úgy fogják fel, hogy a románok csak hozták a megszokott formájukat.
– A románok a kölcsönösség és arányosság elvére hivatkozva tagadták meg a kérést. Azt is mondják, hogy a romániai magyarok érdekeit a román állam képviseli.
– Ez egy tipikusan román, első látásra ostobának, másodikra inkább pökhendinek tűnő magyarázat. Amennyiben ugyanis a kölcsönösség és a népességi arányosság elvét vennénk alapul – tehát a magyarországi, körülbelül húszezres román kisebbséget és a másfél milliós magyar, erdélyi lélekszámot hasonlítanánk össze –, akkor a magyar külügynek nem lenne elég kapacitása arra, hogy konzuli irodákat nyisson Erdélyben. A másik érvről pedig az jut eszünkbe, hogy annak idején sokat viccelődtünk a kommunista elvtársak gondolkodásmódján. Ők ugyanis mindig jobban tudták, mi a jó nekünk, mint mi magunk.
A románok mostani érvelése kísértetiesen hasonlít ehhez a kommunista okfejtéshez. Ők ugyanis azt mondják, pontosan tudják, mi a kisebbségi magyarok érdeke, jobban, mint maguk a magyarok. Ezért ezeket az érdekeket – úgymond – képviselik is a magyarok megkérdezése nélkül, sőt ellenvéleménye dacára. Úgy tűnik, Ceausescu „népi demokráciája” e tekintetben nem tér el utódainak nemzetállami demokráciájától.
– Mit kellene tennie ebben a helyzetben az RMDSZ-nek, amely a román kormánykoalíció tagja?
– Végre a sarkukra kellene állniuk. Érthetetlen, hogy az RMDSZ-nek milyen illúziói maradtak egy olyan partnerrel, a Ponta-féle szociáldemokrata párttal szemben, amelyik már a hatalomra kerülését is annak köszönhette, hogy ismételten kijátszotta a magyarellenes kártyát. A román politikai elit meg mintha azt méricskélné, meddig mehet el a magyar közösség megalázásában. Szinte már nem is érdemes számolni, hogy csak az utóbbi két év folyamán hányszor törölték fel az RMDSZ-szel a padlót. Egy ideig lehet ezt bölcs béketűrésnek álcázni, amiről aztán kiderül: egyszerűen csak gyengeség és meghunyászkodás.
– Váltsunk témát. Lehet-e a magyar parlamentben a következő négy évben is ugyanolyan meghatározó kétharmados törvények meghozatalára számítani, mint az előző ciklusban?
– Alapvető törvényi átalakításokat már nem, de igazításokat mindenképpen igényelnek a nagy ellátórendszerek. Az új egészségügyi és köznevelési államtitkárok nyilatkozataiból az derült ki, hogy finomítani kell a 2010 után megváltoztatott szabályozásokon. Nem marad tehát az Országgyűlés munka nélkül annak ellenére sem, hogy ezeket a kiigazításokat nem feltétlenül törvényi szinten, hanem kormány- vagy miniszteri rendeletekben kellene végrehajtani.
– Véleménye szerint vidékre kell költöznie a Honvédelmi Minisztériumnak, a Földművelésügyi Minisztériumnak és a Vidékfejlesztési Államtitkárságnak?
– Nem, a minisztériumok vidékre költöztetésének felvetését kedvenc pártom történetének legszerencsétlenebb ötleteként értékelem. Szerintem ez egyszerűen képtelenség.
– A balliberális média szerint a Fidesz annyira erős, az ellenzék pedig annyira gyenge, hogy a kormánypártnak nincs ellenfele, ezért az erős emberei egymással háborúznak.
– A balliberális médiának az egyetlen reménysugarat az jelenti, hogy a Fidesz az ő oldalukról fenyegetőnek és mitikusnak tartott egységét megbomlasszák. Az előző négy évben az volt a helyzet, hogy az utódpárti ellenzék, saját magát kirekesztve, lesétált a pályáról. Intellektuálisan, morálisan, szervezetileg is összeomlott, témaválasztását, stílusát tekintve pedig versenyképtelenné vált. Azt a hibát is elkövették, hogy saját hazájukat a nemzetközi fórumokon rendszeresen feljelentették. Így a közvélemény szerint is külső hatalmak kiszolgálóivá váltak, ahogy ez mindig is jellemző volt rájuk, tisztelet a kivételnek. A választások pedig bebizonyították, hogy ezzel az ellenzékkel a saját szavazóik sem mennek sokra. A Fidesz–KDNP pártszövetség tehát ellenfél nélkül maradt, és ismét kétharmados többsége van a parlamentben. Így a különböző, egymással rivalizáló gazdasági és egyéb, egzisztenciális érdekek is a Fideszen keresztül próbálnak meg érvényesülni. De ennek semmi köze nincs a párton belüli személyi ellentétekhez, alapvető politikai különbségekhez, amelyek – Fodor Gáborék 1993-as kilépése után – soha nem léteztek, és most sincsenek.
– Ismerve az ellenzék gyengeségét, miért volt szükség a fővárosi önkormányzati választási szabályok módosítására? Ez egyértelműen megint az összefogásba hajtja bele a baloldali pártokat, s ők ezt kényszerítésként élik meg.
– Ezt a logikát soha nem értettem.
– Az ő érveik szerint nem lesz más választásuk, kerületenként fel kell sorakozniuk egy polgármesterjelölt mellett, miközben ők több helyen külön méretnék meg magukat.
– De a polgármesterek megválasztásának módjához nem nyúltunk hozzá. Az egy ideológiai oldalhoz tartozó pártokat együttműködésre kényszerítette az eddigi rendszer is, hiszen a relatív többséget megszerző párt vagy pártszövetség mindent vitt az önkormányzatokban. Ezt viszont 1994-ben a Horn–Kuncze-féle MSZP–SZDSZ-koalíció iktatta törvénybe puccsszerűen, közvetlenül az önkormányzati választások előtt. Ha tehát az ellenzéknek problémája van azzal, hogy össze vannak „préselve”, akkor ezt köszönjék meg saját maguknak, húsz évvel ezelőtti elődeiknek.
– A Fidesz minden bizonnyal az eddigi fővárosi szisztéma szerint is megnyerte volna a választásokat.
– Ha innen nézzük a dolgot, az volt az értelme a szabályozás megváltoztatásának, hogy a kerületi polgármesterek ezentúl a Fővárosi Közgyűlés tagjai-ként az „össz-budapesti” érdekekért is felelősséget vállaljanak. Így benne lesznek abban a döntéshozatali ügymenetben, amelynek során a huszonhárom kerület és a főpolgármester – az esetleges érdekellentéteket feloldva – közösen tud dönteni a fővárosi ügyekről. Ami pedig a választási eredményeket illeti, azokat a szavazatok összeszámlálása után szokták kihirdetni.
– Igaz, hogy nem pártérdekek fognak megküzdeni egymással a Fővárosi Közgyűlésben, és nem is lesz szükség frakciókra?
– Ez utóbbi megállapítást túlzónak tartom, frakcióknak alakulniuk kell. Egy polgármester sem engedheti meg magának, hogy csakis az ő személyes karrierje szempontjából foglaljon állást egy-egy kérdésben. A polgármesterek mégiscsak a politikai pártoknak a tagjai. Azt azonban nem vonom kétségbe, hogy lesznek olyan konkrét ügyek, amelyek felülírják majd a párthovatartozást.
– Miképp lehetne feloldani a huszonnégy éve létező, kétszintű városvezetésből adódó problémákat?
– Az önkormányzati rendszer 1990-ben történt törvényi megalkotása során, amely munkában én is részt vettem, Budapestet illetően is markánsan elütött a véleményünk a többi pártétól. A fővárosra az úgynevezett city-koncepciót javasoltuk. Ez a belvárosi kerületek koncentrált vezetése mellett a külső kerületek lazább kapcsolódását jelentette volna. A mi akkori huszonkét fős frakciónk azonban érdemben nem tudott befolyást gyakorolni a végső megoldásra, amelyet az egymással rivalizáló, de a kétharmados szavazattöbbséget csak együtt biztosítani tudó MDF és SZDSZ sokszor rossz kompromisszumai formálták ki. Most viszont már itt az ideje, hogy az önkormányzati választások után – amennyire lehetséges, a pártpolitikai érdekeket félretéve – megvizsgáljuk, hogy a főváros működési zavaraiból mi írható az 1990-ben kialakított, majd húsz éve módosított rendszer rovására. Újra elő kell venni a nemzetközi és a magyar történelmi példákat, előzményeket, és nem lehet figyelmen kívül hagyni az 1990-ben szinte még nem is létezett, mára viszont több száz ezressé duzzadt agglomeráció problémáit sem.
– Amennyiben a Fidesz az őszi önkormányzati választáson elveszíti néhány megyeszékhely polgármesteri posztját, az mekkora sikert jelent majd a baloldalnak?
– Mivel a politika jelentős részben kommunikáció, ezért amennyiben a baloldal egyetlen polgármesteri székkel többet nyer, mint négy éve, azt sikerként próbálja majd feltüntetni. Nekünk nagyon nehéz lesz megtartani a mostani pozícióinkat, hiszen négy esztendeje földindulásszerű politikai változások eredményeképpen nyertük el azokat. Azt gondolom, hogy a baloldal az elmúlt négy év során is erősebb volt az utolsó önkormányzati választásokon elért eredményénél. A beágyazottságuk ugyan folyamatosan csökken, de a magyar társadalom politikai-szociológiai viszonyai viszonylag lassan változnak, nem annyira szélsőségesen lendülnek ki, mint amit a 2010-ben megszerzett képviselői és polgármesteri mandátumaink számából kiolvashatunk. Mindenesetre óvatos derűlátással nézek a választások elé. Ha a támogatóinkkal együtt ismét elvégezzük a kötelező munkát, akkor a 2006-os és 2010-es siker megismételhető. Ez legalább akkora bravúr lenne a politikában, mint a sportvilágban a vízilabda-válogatott sorozatban elért három olimpiai aranya.
