Csaknem kétmillió embert érint a végrehajtási rendszer, a meghallgatás után mégis a Magyar Péter és Varga Judit közötti magánvita uralta a híreket. A tegnapi ülés nem egyszerűen kommunikációs kisiklás volt. Megmutatta, milyen könnyen válhat a parlamenti ellenőrzés intézményi feltárás helyett politikai tartalomgyártássá.
A parlamenti vizsgálóbizottság azért ült össze, hogy kiderítse, miként alakulhatott ki Magyarországon egy olyan végrehajtási rendszer, amelyben emberek lakása, fizetése és egzisztenciája kerülhet veszélybe, miközben kinevezések, elképesztő mértékű díjazások, kamarai érdekek, hihetelen végrehajtói gazdagodások és politikai kapcsolatok szövik át az állami működést.
Az ülés végére azonban az ország azt tudhatta meg, hogy Varga Judit mit gondol volt férjéről, Magyar Péter mit állít a volt feleségének fizetett pénzről és hogyan emlékeznek házasságuk utolsó éveire. Arról már jóval kevesebbet, hogy milyen ellenőrzési jelentések feküdtek az igazságügyi miniszter asztalán, ki felügyelte Völner Pál munkáját, milyen jelzéseket kapott a tárca a végrehajtói rendszerről és pontosan hol szakadt el az állami felelősség lánca.
A meghallgatás központi kérdése így nem az lett, hogyan működött a végrehajtás, hanem az, hogyan működött egy házasság.
Ez kétségtelenül nézettebb műsor. Csak éppen nem ezért tartjuk fenn az Országgyűlést és az általunk megválasztott képviselőket.
Az alapító határozat egészen más műsort rendelt
A Végrehajtási Visszaéléseket Feltáró Vizsgálóbizottság feladatait rögzítő országgyűlési határozat pontosan fogalmaz. A testületnek azt kell feltárnia, miként vezettek a rendszer jogszabályi, felügyeleti, pénzügyi és intézményi hiányosságai adósságspirálokhoz, kiszolgáltatottsághoz és társadalmi bizalomvesztéshez.
A hivatalos indokolás szerint a végrehajtási ügyek közvetlenül vagy közvetve csaknem kétmillió embert érintenek. A bizottságnak a kinevezések, a díjazás, a költségelszámolás, a Magyar Bírósági Végrehajtói Kar, az igazságügyi igazgatás és a felügyelet működését kell átvilágítania. A végső cél egy állami, nonprofit, olcsóbb, átláthatóbb és emberségesebb rendszer megtervezése volna. A jelentés határideje december 31.
Ehhez képest a nyilvánosság figyelmének jelentős részét egy volt házaspár magánélete foglalta el.
Varga Judit természetesen jogosult megvédeni magát azokkal az állításokkal szemben, amelyeket valótlanul neki tulajdonítanak. A bántalmazásra, fenyegetésre vagy zsarolásra vonatkozó állításait sem szabad gúny tárgyává tenni és azok igazságtartalmáról egy parlamenti újságcikk alapján felelősen dönteni sem lehet. Az ilyen állításoknak megvan a megfelelő jogi és társadalmi súlyuk.
A vizsgálóbizottság előtt azonban nem Magyar Péter volt felesége ült, hanem Magyarország egykori igazságügyi minisztere.
A kettő ugyanaz a személy, de nem ugyanaz a közjogi szerep.
Figyelmeztették, mégsem sikerült visszavenni a kormányt
A meghallgatás közvetítését látva nem volna pontos azt állítani, hogy a bizottság elnöke egyáltalán nem próbálta volna megállítani a személyes kitérőt. Toroczkai László többször figyelmeztette Varga Juditot, hogy ne távolodjon el az ülés tárgyától. A volt miniszter azonban azzal érvelt, hogy a titokban rögzített hangfelvétel kapcsolódik a végrehajtási ügyhöz, ezért joga van elmondani mindazt, amit szerinte a sajtó korábban elhallgatott.
A probléma tehát nem az volt, hogy nem hangzott el elnöki figyelmeztetés. Hanem az, hogy a figyelmeztetésnek nem lett eljárási következménye, a bizottság pedig nem tudta visszaterelni a beszélgetést az intézményi felelősséghez.
Olyan volt, mintha az ülésvezető többször jelezte volna, hogy rossz irányba halad a vonat, majd udvariasan tovább lyukasztotta volna kalauzként a menetjegyeket.
Egy komolyan előkészített meghallgatáson a tanú nem irányíthatja a bizottsági ülést. A kérdések sorrendjét iratoknak, dátumoknak és pontosan azonosított felelősségi pontoknak kell meghatározniuk. Ha a meghallgatott eltér a tárgytól, az elnök lezárja a válaszát, a következő kérdező pedig visszatér a dokumentumhoz.
A bizottsági mikrofon nem korlátlan közéleti szabadjegy.
A miniszter delegálhat, de nem párologhat el
Varga Judit azt mondta, hogy a végrehajtás szakmailag nem állt közel hozzá, ezért a területet teljes egészében Völner Pálra bízta. Ha kinevezési vagy más végrehajtási ügyben keresték, az érdeklődőt az államtitkárhoz irányította. Azt is elismerte, hogy a végrehajtói rendszer folyamatosan problémás volt, miközben szerinte a jogszabályok alapvetően megfelelőek lehettek, csak rossz kezekben rossz célokra is felhasználhatók.
Ez volt a meghallgatás egyik legfontosabb állítása, mégsem ez uralta a közbeszédet.
A miniszter természetesen nem érthet személyesen tárcája minden részterületének minden technikai részletéhez. Azért vannak államtitkárok, helyettes államtitkárok, főosztályok és háttérintézmények, hogy a feladatokat megosszák. A delegálás azonban nem azonos a politikai és igazgatási felelősség eltűnésével.
Ha egy miniszter egy egész területet egy államtitkárra bíz, akkor éppen az válik döntő kérdéssé, hogy vajon ki ellenőrzi az államtitkárt?
Milyen rendszeres beszámolót kellett Völner Pálnak készítenie? Milyen jelentéseket kapott a miniszter a végrehajtói kar működéséről? Hány panasz, fegyelmi ügy vagy összeférhetetlenségi jelzés jutott el a tárcához? Ki ellenőrizte a kinevezési folyamatokat? Volt-e olyan adat vagy figyelmeztetés, amely rendszerszintű kockázatra utalt? Ha a terület köztudottan „habzott”, miért nem indult átfogó felülvizsgálat?
Ezek nem büntetőjogi kérdések. Nem azt állítják, hogy a miniszter tudott bármilyen bűncselekményről. A politikai és intézményi felelősséget keresik, pontosan azt, amit a bizottság alapító határozata a testület feladatává tett.
A meghallgatás legerősebb visszakérdezése talán ez lehetett volna: ha a szabály jó volt, de rossz kezekbe kerülhetett, akkor az állam miért nem ellenőrizte időben a munkát végző kezeket?
Hol ér véget a közérdek, és hol kezdődik a válóper?
Van olyan része Varga Judit és Magyar Péter korábbi kapcsolatának, amely kétségtelenül közüggyé vált. Ilyen a volt miniszter tudta nélkül készített hangfelvétel eredete, tartalma és politikai felhasználása. Közérdekű kérdés, hogy a felvételen elhangzott állításokból mi igazolható, történt-e hivatali visszaélés, illetve megpróbálta-e bárki befolyásolni a büntetőeljárást.
A házasságuk érzelmi története, a különköltözés részletei és a családi pénzügyek azonban már egészen más kategóriába tartoznak. Ezek legfeljebb akkor válhatnak közüggyé, ha közpénz, hivatali döntés vagy bizonyítható hatalmi visszaélés kapcsolódik hozzájuk.
A tegnapi nyilvános üzengetésben ilyen összefüggés nem vált láthatóvá.
Magyar Péter a meghallgatás után közösségi oldalán reagált, majd a hozzászólások között azt állította, hogy a közös gyermekfelügyelet mellett is havonta hatszázezer forintot fizet volt feleségének. Varga Judit ezt röviden vitatta, mire a miniszterelnök korábbi átutalások képeit is nyilvánosságra hozta.
Hogy a két fél családjogi és pénzügyi állításai közül melyik pontos, azt nyilvános posztok alapján nem lehet megállapítani. De nem is kell, egyszerűen nem tartozik ránk.
Az állampolgárnak nincs szüksége arra, hogy betekintsen a miniszterelnök válási irataiba. A közvélemény nem családjogi békéltető testület, a Facebook pedig nem fellebbviteli fórum.
Emberileg érthető, ha valaki válaszol a nyilvánosan elhangzott, súlyos személyes vádakra.
Miniszterelnökként azonban Magyar Pétert nagyobb önmérséklet terheli, mint egy magánembert. A kormányfő nemcsak szereplője, hanem egyik legerősebb alakítója a nemzeti nyilvánosságnak. Ha ő családi pénzügyi vitával felel egy parlamenti meghallgatásra, akkor maga is hozzájárul ahhoz, hogy az intézményi kérdésből bulvárháború legyen.
Ráadásul közös gyermekeik is vannak, akiknek érdekük fűződik ahhoz, hogy szüleik vitájának minden részlete ne váljon országos közvagyonná.
A politika bedobta a magánéletet, a média pedig ráharapott
A sajtó beszámolóinak címei és hangsúlyai nagyrészt a volt házaspár konfliktusára épültek. A „Magyar Péter-i pokol”, a fenyegetésről szóló állítások, majd a hatszázezer forintos vita lényegesen nagyobb figyelmet kaptak, mint a tárca belső ellenőrzési rendszere vagy a végrehajtói kinevezések felügyelete.
Ebben a média sem teljesen ártatlan. A magánéleti összecsapás kattintást hoz, a minisztériumi felelősségi mátrix kevésbé. Csakhogy a sajtó azt a látványosságot tudta felnagyítani, amelyet a politika elé tett.
A bizottság dolga éppen az lett volna, hogy ne hagyjon maga után ekkora tartalmi vákuumot.
Ha az ülésből világos, dokumentumokkal alátámasztott új tények születnek, akkor azokról kell írni. Ha nem születnek, a magánéleti mondatok elfoglalják az üresen maradt teret. A nyilvánosság természete ilyen. Ahol nincs feltárt tény, ott hamar berendezkedik a történetmesélés.
Hatvanöt tanúból nem feltétlenül lesz egyetlen válasz
A bizottság első körben hatvanöt ember meghallgatásáról döntött. Ez látványos vállalkozás, de önmagában nem bizonyít semmit. Hatvanöt meghallgatásból lehet történelmi feltárás, de lehet hatvanöt különálló sajtóesemény is.
A tanúk száma nem teljesítménymutató.
A komoly vizsgálatnak először iratjegyzékre, eseményvonalra és felelősségi térképre van szüksége. Csak azután következhetnek a meghallgatások. A tanú elé oda kell tenni a kinevezést, a feljegyzést, a jelentést, a panaszstatisztikát vagy a korábbi nyilatkozatot. A kérdésnek nem emlékezésre, hanem magyarázatra kell kényszerítenie.
A tegnapi ülés azt jelezte, hogy a bizottság egy híres szereplőt meghívott, de nem volt elég erős eljárási forgatókönyve ahhoz, hogy a szereplő helyett az ügy maradjon a főszerepben.
Pedig a vizsgálóbizottság nem beszélgetőműsor, ahol a vendég azért érkezik, hogy elmesélje, ami a legjobban foglalkoztatja. Közjogi műhely volna, ahol a kérdés fontosabb a szereplőnél, a dokumentum erősebb az emléknél, a következtetés pedig többet ér a címlapnál.
A régi ország új díszletekkel
A TISZA azért kapott kétharmados felhatalmazást, mert választóinak jelentős része nem pusztán más kormányt, hanem más állami működést remélt. Azt, hogy az új többség szakít a következmények nélküli politika harminchat éves hagyományával.
Ehhez azonban nem elég létrehozni azokat a bizottságokat, amelyeket a Fidesz-kormány idején nem engedtek megalakulni. Jobban is kell működtetni azokat.
A régi rendszer egyik hibája az volt, hogy a hatalom elzárta a vizsgálat útját. Az új rendszer hibája az lehet, ha megnyitja ugyan az ajtót, de odabent csak politikai színházat rendez.
December végén a testületnek jelentést kell letennie az asztalra. Abban már nem szerepelhet főszereplőként sem egy rosszul sikerült házasság, sem egy Facebook-kommentháború. A jelentésnek választ kell adnia arra, hogyan ellenőrizték a végrehajtókat, miért maradtak nyitva a korrupciós kockázatok kapui, miként működött a kinevezési rendszer és mitől lesz olcsóbb, emberségesebb, átláthatóbb a végrehajtás.
Mert ha a meghallgatás után többet tudunk Magyar Péter és Varga Judit válásáról, mint arról, miért vallott kudarcot az állami felügyelet, akkor a bizottság nem a rossz válaszokat kapta meg.
Hanem a rossz intézményt vizsgálta.
A Parlamentnek pedig végre el kell döntenie, hogy bizonyítékokat akar gyűjteni, vagy nézettséget. Az egyikből állami reform születhet. A másikból legfeljebb folytatás a következő részben.
