Lehet-e mértéktartó kétharmad Magyarországon?

Egy politikai erő számára azonban kevés nagyobb ajándék és kevés nagyobb próbatétel létezik, mint a kétharmados parlamenti felhatalmazás. Azt már mindenki tudja, hogy a választók idén áprilisban ilyen helyzetet teremtettek. A Tisza Párt 141, a Fidesz–KDNP 52, a Mi Hazánk 6 mandátumot szerzett a 199 fős Országgyűlésben, vagyis a Tisza nem egyszerűen kormányalakítási lehetőséget, hanem alkotmányozó többséget kapott.

Első pillantásra ez a politikai siker csúcsa.

A kormány nem szorul koalíciós alkura, nem kell napi túlélési harcokat vívnia, nem függ néhány képviselő pillanatnyi hangulatától, és nagy közjogi átalakításokat is végre tud hajtani. Ám éppen ebben rejlik a kétharmad legnagyobb veszélye. Ahol túl könnyűvé válik a döntés, ott idővel nehezebbé válik az önkorrekció. Ahol nincs külső kényszer a lassításra, ott a politikai mértéktartás már nem intézményi adottság, hanem jellempróba.

A Tisza számára ezért most nem az a legfontosabb kérdés, hogy mire képes a kétharmadával.

A magyar politikai tapasztalat pontosan tudja, mire képes egy kétharmad. A valódi kérdés az, hogy mire képes egy kétharmad önmagával szemben. Képes-e úgy gyakorolni a hatalmat, hogy közben nem felejti el: a felhatalmazás nem tulajdonjog, hanem időleges megbízatás. Képes-e elfogadni, hogy a választási győzelem nem mentesít a vita, a kontroll és az önmérséklet alól.

A kétharmad nem jutalom, hanem kísértés

A Tisza győzelmét sokan korszakváltásként értelmezték és ez politikailag abszolút érthető. Egy hosszú kormányzati ciklus után a választók jelentős része nem pusztán az elit cseréjét, hanem új politikai hangot, más működési módot és kiszámíthatóbb államot akart.

A kétharmad azonban sajátos csapda.

A nagy parlamenti többség az első hónapokban erős stabilitásnak látszik, később azonban könnyen természetessé teheti azt, ami eredetileg kivételes felhatalmazás volt.

A kétharmad legnagyobb veszélye nem az, hogy túl sok mindent lehet vele megtenni, hanem az, hogy egy idő után minden természetesnek tűnik, amit meg lehet tenni. Egy új kormány ilyenkor könnyen hivatkozhat arra, hogy a választók erre adtak felhatalmazást.

Ez részben igaz is.

A választók valóban döntöttek. De egyetlen választás sem ad felhatalmazást a politikai alázat elhagyására, a szakmai vita lerövidítésére vagy az ellenzéki kontroll jelentőségének lebecsülésére.

A Tisza előtt álló első nagy kihívás ezért nem gazdasági, nem kommunikációs és nem is tisztán közjogi természetű. Hanem erkölcsi. A párt történelmi lehetőséget kapott arra, hogy bebizonyítsa: Magyarországon kétharmaddal is lehet mértéktartóan kormányozni. Ez nem azt jelenti, hogy ne hozzon döntéseket. Nem azt jelenti, hogy ne teljesítse választási ígéreteit. Azt jelenti, hogy a döntések tempóját nem kizárólag a parlamenti aritmetika, hanem az állam iránti felelősség határozza meg.

Nem az a kérdés, mit bont le, hanem az, mit épít helyette

Az új kormány első lépései között már megjelentek azok az intézkedések, amelyek az előző korszak intézményi örökségének átalakítását célozzák. A Tisza májusban benyújtotta (és június 15.-én meg is szavazta) első alaptörvény-módosítási javaslatát, amely többek között a miniszterelnöki megbízatás időbeli korlátozását és a Szuverenitásvédelmi Hivatal megszüntetését is. Ez a politikai logika érthető, hiszen a választási kampány egyik lényegi ígérete éppen az volt, hogy az új többség hozzányúl a korábbi hatalmi szerkezethez.

Csakhogy minden korszakváltásnál eljön az a pillanat, amikor a bontásnál fontosabbá válik az építés.

Egy országot ugyanis nem lehet tartósan tagadásra alapozni. A Tisza hosszú távú megítélését nem az fogja eldönteni, hány korábbi intézményt szüntetett meg, hány vizsgálatot indított, vagy hány látványos közjogi döntést hozott. Hanem az, hogy milyen új szabályokat, milyen új intézményi kultúrát és milyen új kormányzási erkölcsöt hagy maga után.

Ez a különbség a rendszerváltó hevület és az államépítő felelősség között.

Az előbbi mozgósít, az utóbbi megtart. Az előbbi erős kampányt csinál, az utóbbi működő országot. A Tisza akkor válhat valódi korszakváltó erővé, ha nem a Fidesz ellentéteként, hanem saját államképpel jelenik meg. Nem elég azt mondani, mit nem akar folytatni. A kérdés az, mit akar tartósan felépíteni.

A kontroll elfogadása lesz az első erkölcsi próba

Egy kormány valódi minősége nem a győzelmi beszédében mutatkozik meg, hanem abban, hogyan viseli a kontrollt. A sajtó kérdéseit. Az ellenzék kritikáját. A szakmai szervezetek fenntartásait. A saját szavazótábor türelmetlenségét. A független intézmények lassú, néha kényelmetlen működését. Egy nagy többségű kormány számára a legnagyobb kísértés éppen az, hogy ezt a kontroll idővel akadálynak, nem pedig a jó kormányzás természetes részének tekinti.

James Madison, az amerikai alkotmány egyik szellemi atyja híres gondolata szerint, „ha az emberek angyalok lennének, nem volna szükség kormányra, ha pedig angyalok kormányoznák az embereket, nem volna szükség a kormány feletti ellenőrzésre”. Ez a mondat ma is pontosan írja le a demokratikus hatalomgyakorlás lényegét. Nem azért kell ellenőrizni a kormányt, mert eleve rossz szándékú. Hanem azért, mert minden hatalom hajlamos önmagát igazolni.

A Tisza akkor lesz valóban más, ha nem sértésnek veszi a kritikát, hanem a kormányzás részének tekinti. Ha nem úgy tekint az ellenzékre, mint a múlt maradékára, hanem mint alkotmányos szereplőre. Ha nem a kellemetlen kérdést tartja ellenségesnek, hanem a megválaszolatlan kérdést veszélyesnek. Egy polgári demokráciában a kritika nem a kormány gyengesége, hanem a rendszer egészségének jele.

A jogállam próbája mindig a győzelem után kezdődik

Az új kormány elszámoltatási ígérete politikailag érthető és választói szempontból is erős. A vitatott szerződések, közpénzügyi ügyek, intézményi döntések vagy korábbi állami működések feltárása legitim kormányzati cél lehet. Az új kabinet már az első időszakban vizsgálatok és nyilvánosságra hozatali folyamatok sorát, vizsgáló bizottságok felállítását is beleértve döntötte el.

Ám az igazságtétel és a politikai látványosság közötti határ gyakran vékonyabb, mint azt a győztesek gondolják.

A jogállam próbája nem az, hogyan bánik a sajátjaival, hanem az, hogyan bánik a legyőzöttekkel. Ha a vizsgálatok jogszerűek, arányosak, átláthatóak és bizonyítékokra épülnek, akkor erősíthetik az állam iránti bizalmat. Ha viszont a közéleti elégtétel látványosabbá válik, mint a jogi pontosság, akkor az új rendszer már a saját indulásakor kockázatot vállal.

Ez nem a Fidesz-védelme.

Ez jogállami konzervatív álláspont. Aki az intézmények tekintélyét akarja helyreállítani, annak a politikai ellenfeleivel szemben is nagyvonalúan kell ragaszkodnia az eljárási rendhez. A bosszú gyors, a jogállam lassú. Csakhogy éppen ez a lassúság adja az erejét. Egy ország bizalmát nem a látványos bejelentések, hanem a tiszta eljárások építik újra.

A brit példa figyelmeztet és bátorít is

A Tisza helyzetének megértéséhez hasznos nemzetközi párhuzam lehet Tony Blair 1997-es győzelme. A brit Munkáspárt akkor elsöprő választási sikert aratott, 179 fős parlamenti többséget szerzett és 18 év konzervatív kormányzás után új korszak ígéretével lépett hatalomba. A Blair-kormány nem egyszerűen gazdaságpolitikát váltott, hanem nagy alkotmányos reformprogramba kezdett: skót és walesi decentralizáció, londoni önkormányzati reform, emberi jogi törvény, információszabadsági szabályozás és a Lordok Háza átalakítása is része volt ennek a folyamatnak.

A brit példa azért tanulságos, mert megmutatja, hogy a nagy többség lehet államépítő erő is.

Nem szükségszerű, hogy a parlamenti fölény pusztán hatalmi gyorsítópályává váljon. Lehet vele tartós intézményeket építeni, lehet vele decentralizálni, lehet vele átláthatóbb működést teremteni, és lehet vele olyan reformokat indítani, amelyek túlélnek egyetlen ciklust. Ehhez azonban a többségnek el kell fogadnia, hogy a siker mércéje nem az, mennyi mindent tud keresztülvinni, hanem az, mennyi marad érvényes belőle akkor is, amikor már nem ő van hatalmon.

Ez a Tisza számára is kulcskérdés. A kétharmados többség rövid távon gyorsaságot ad, hosszú távon azonban csak akkor válik történelmi jelentőségűvé, ha intézményi minőséget teremt. A Blair-korszak sem hibátlan minta, és nem is magyar recept. De arra jó példa, hogy egy nagy felhatalmazás akkor válik valódi politikai teljesítménnyé, ha nem csupán a győztes oldal akaratát viszi át az államon, hanem új egyensúlyokat hoz létre.

A német tanulság: minden korszak után jön az önvizsgálat

A másik fontos párhuzam Németország történelméből említhető. Helmut Kohl 16 évig volt kancellár, és neve összeforrt a német újraegyesítéssel, valamint az európai integráció egyik nagy korszakával. 1998-as veresége után azonban a CDU nemcsak kormányzást veszítette el, hanem egy hosszú politikai korszak lezárásával is szembesült. A párton belüli átalakulás fájdalmas volt, a Kohl-korszak örökségéről szóló vita pedig végül Angela Merkel felemelkedéséhez és a CDU új politikai irányához vezetett.

Ez a példa elsősorban nem a Tiszának, hanem az egész magyar politikai osztálynak szól.

Minden hosszú korszak után elkerülhetetlen az önvizsgálat. A győztesnek azért, mert könnyen elhiszi, hogy a választási eredmény minden kérdésre választ adott. A vesztesnek azért, mert könnyen azt gondolja, hogy elég kivárni a győztes hibáit. Valójában egyik sem igaz. A győztesnek kormányoznia kell, a vesztesnek meg kell újulnia, az országnak pedig működő intézményekre van szüksége.

A Tisza akkor jár el bölcsen, ha nem a győztes kényelmével, hanem az államépítő felelősségével tekint erre a helyzetre. A Fidesz ellenzéki szerepe akkor lehet értékes, ha nem csupán sérelmi politikát folytat, hanem valódi kontrollt, szakmai alternatívát és közjogi éberséget kínál. Egy kétharmados kormány mellett az ország érdeke nem a gyenge ellenzék, hanem a komoly ellenzék. És egy komoly ellenzék létezése nem a kormány veresége, hanem a demokrácia biztosítéka.

Miből vehetjük észre a mértéktartó kétharmadot?

A mértéktartó kétharmad nem önfeladás. Nem lassúság, nem döntésképtelenség, nem politikai félénkség. Ellenkezőleg, a politikai magabiztosság legmagasabb formája. Aki biztos a saját igazában, az képes vitára bocsátani a döntéseit. Aki valóban erős, az nem fél az ellenzéki jogoktól. Aki államot akar építeni, az nem tekinti felesleges tehernek a szakmai egyeztetést.

A Tisza számára ezért néhány kérdés hamar mércévé válhat. Lesznek-e valódi társadalmi viták a nagy közjogi reformok előtt? Kap-e érdemi szerepet az ellenzék a parlamenti bizottságokban? Lesznek-e független hatásvizsgálatok a nagyobb törvénycsomagok előtt? Elfogadja-e a kormány, hogy vannak ügyek, amelyekben nem elég a többség, hanem nemzeti minimumra kell törekedni? Ilyen ügy lehet az oktatás, az egészségügy, a gyermekvédelem, az igazságszolgáltatás vagy a választási rendszer.

A Tisza történelmi lehetősége nem az, hogy kétharmaddal gyorsabban kormányozhat, hanem az, hogy megmutathatja: Magyarországon kétharmaddal is lehet önkorlátozó hatalmat gyakorolni. Ez volna az igazi korszakváltás. Nem az, hogy más politikai oldal birtokolja ugyanazokat az eszközöket, hanem az, hogy másként használja őket. Minden új hatalom előbb-utóbb megkapja a régi hatalom eszközeit. A kérdés az, hogy használja-e őket ugyanúgy.

Lehet-e Magyarországon önkorlátozó győztes?

A magyar politikai kultúra egyik legnagyobb problémája régóta az, hogy a győztes többnyire nem elégszik meg a győzelemmel. Igazolást, történelmi elégtételt, erkölcsi fölényt és politikai kizárólagosságot is szeretne belőle kovácsolni. Ez nem egyetlen párt sajátossága, hanem mélyebb közép-európai tapasztalat. Aki sokáig volt ellenzékben, az hatalomra kerülve gyakran nemcsak kormányozni akar, hanem elégtételt venni. Aki pedig sokáig volt hatalmon, az nehezen fogadja el, hogy az állam nem azonos vele.

Éppen ezért lehetne a Tisza-korszak első nagy üzenete az önkorlátozás. Nem gyengeségből, hanem erőből. Nem azért, mert ne volna többsége, hanem azért, mert tudja: a köztársasági minőség nem a győztes akaratának korlátlan érvényesítésében, hanem a közös szabályok tiszteletében áll. Egy mértéktartó kétharmad nem kevesebbet tesz, hanem tartósabbat. Nem halkabb, hanem komolyabb. Nem óvatoskodó, hanem felelősebb.

A következő években tehát nem csupán az dől el, milyen kormány lesz a Tisza-kormány.

Az is eldől, hogy Magyarország képes-e kilépni abból a politikai körforgásból, amelyben minden új nagy többség a régi hibák ellenében jön létre, majd idővel maga is ugyanazokkal a kísértésekkel találkozik. A választók nemcsak új kormányt választottak. Lehetőséget adtak arra is, hogy kiderüljön: létezhet-e Magyarországon olyan kétharmad, amely nem saját korlátainak lebontásában, hanem saját korlátainak kijelölésében látja a történelmi feladatát.

Erre a kérdésre nem az ellenzék fog választ adni. Nem is a publicisztikák. Hanem maga a kormány, napról napra, törvényről törvényre, döntésről döntésre.

Mert a kétharmad végső próbája soha nem az, hogy mit tud megszavazni.

Hanem az, hogy mit nem akar megszavazni, noha megtehetné.