Régóta vallom: a kelet-közép-európai tér (a posztszovjet övezet), benne a Közép-Duna-medence együttműködésének elmélyítése, a terület reintegrálása meglehetősen megkésett, mégis előttünk álló feladat.
Hiszem, hogy „a hely, ahol élünk”, Europa Occidentalis félperifériája, ez a „tektonikus övezet” tragikus megoszthatóságának, és „mizériáinak” a megszüntetése csak a széttartó kisállami tér népeinek önként vállalt és tartósra épített együttműködésével lehetséges. Sorskérdésünk, hogy a magyar etnikai terület és a magyar állam határai Trianonnal tragikusan elváltak. A magyar nemzet reinteg-rálódása csak Kelet-Közép-Európa konszolidációjával és integrációjával oldódhat meg. A magyar értelmiségnek kezdeményezőnek kell lennie az elképzelt „kelet-közép-európai ház” megépítésében, amint ezt már Németh László is megírta. Csak a közös nagy tragédiák nyomán, a Nagy Háborút követő közös „kisállami nyomorúság” idején; még inkább a második világháború után, a közös szovjet-orosz hódoltság tanulságaképpen merül föl az együtt építendő jövő ideája – magára maradó értelmiségi eszmeként. Amit a „hamis realista” politikai elitek azután rendre el is szabotálnak…
Régi a munka – új a helyzet?
Láthatóan olyan kényszer szülte állapot van kialakulóban, ami a kétkedőket, legyintőket is a mi elgondolásunk felé fordíthatja. A visegrádi hármak, majd négyek együttműködése a közös veszélyeztetettség okán is elmélyül, a migránsválsággal élő gyakorlattá válhat. Mindezt nem lehet túlértékelni. Örömmel tapasztaljuk, a köztes régió vezető politikusainak egyre öntudatosabb kiállását az Európai Unióban, a nemzeti és a regionális érdekeink mentén. Mindez igen reménykeltő. A mi közös leckénk: egymás megismerése, „megtanulása”, megbecsülése. A két háború között a népiek programja volt – az etnikai határaink visszaállításának követelésével egybekötve – a kiegyezés, az együttműködés a Németország és Oroszország közötti „kis népek övezetén” belül, aminek legszínvonalasabb képviselője Németh László és Bibó István volt.
Az első világháború után térségünk progresszív értelmiségében megerősödni látszott a közös sorstudat. Amint Németh László megfogalmazza: a „tejtestvériség” tudata. Fájdalom, a közös sorstestvériség gondolatát a világháború széjjelzúzta. A rövid intermezzót követően – például a magyar–román megbékélési epizód a háború után; vagy inkább a Balkán-konföderáció terve – Kelet-Közép-Európa szovjetesítése jegelte a régió nemzeteinek megbékélési-közeledési törekvéseit. Nem ódivatú hát a visszahajolás a két háború közötti népi mozgalom szellemiségéhez, amint nem lenne az a társadalomszervezés területén sem! Számolva persze ennek a szellemi nézőpontnak és nézetrendszernek a mai időkhöz és feladatokhoz történő igazításával.
Németh László a minőség forradalmáról ír – legjobb elméink máig élő ideája. Megjegyezve, valóságosan távolabb vagyunk az áhított minőségi embertől – emberi minőségtől, mint Németh idején. Arról ír, hogy ez a Nyugat és Kelet közé „nyomódott” szubrégió csak önnön minőségforradalma révén lehet jövőképes. Víziójában a klasszikus hellénség szerepét ajánlja a Kárpát-medence népeinek, elsősorban a kovászmagyarságnak.
Aligha találunk nemesebb ideát: a szubrégió kis népei a „saját történelmi műhelyeikben” végigvitt nemzeti polgárosodásban – megszabadulva a nagyhatalmi gyámkodástól és az „oszd meg és uralkodj” politika béklyóitól –, megvalósítják a térség nagy történelmi művét. A sorsközösség eszméjéből fogant és a közös alapérdekek mentén megvalósuló regionalizációt. „A régi monarchiát csak azért bontotta le a 19. század, hogy a 20. század e helyen az új közép-európai birodalmat a megtermékenyített népek szabad akaratából építse fel” – írta. A mi feladatunkat a kelet-közép-európai kis népek együttesében abban látta, hogy „úgy forgolódjunk a Duna-népek közt, hogy az elszakított magyarságnak életet, magunknak pedig kedvező helyet ügyeskedjünk ki. Egy kis népnek ekkora területen szétszóródni csak akkor nem jelent halált, ha magyarságát küldetéssé tudja alakítani.”
Most a klíma kedvezőbb, mint korábban. De a legfontosabb munkát nem spórolhatjuk meg. Ez pedig egymás megismerése, egymás „kitanulása”, és a kölcsönös tisztelet és megbecsülés. A térség értelmisége ezekkel már rég adós, mulasztásos; pedig ezt a munkát nekünk kell elvégezni…
Éveken át teszteltem a hallgatóimat, mennyire ismerik a szomszéd népek kulturális értékeit. Olyan szinten is, hogy ki volt az a Ludovít Stúr – akinek a nevét hivatalosan viseli ma Párkány – a szlovákoknál. Néma csönd. Itthon is sok még a teendő, a szomszédoknál ugyancsak.
