A tehetetlen ellenzék bosszúja

Átlátszó, hamiskásan csengő, hiteltelen politikai blöff és jókora marhaság. Ugyanakkor alattomos módszer is egyben. Már ha tényleg sikerül belopni az egyébként komolytalan aggályokat a köztudatba.

A magyar választási rendszer azóta arányos, amióta az egypártrendszer megszűnt létezni. Arányos volt a születésekor, arányos volt 1990-es premierjén, de arányos maradt kisebb-nagyobb módosítások után is, amikor újra és újra lehetőséget biztosított minden politikai közösség számára a hatalomba kerülésre. Ahogy arányos ma is; sőt: sokkal egyszerűbb és átláthatóbb, mint ez idáig bármikor. Ahogy a legtöbb európai országban, úgy nálunk is, egyéni és listás képviselőhelyekből van összegyúrva, és az úgynevezett „többgyőzteses elvet” követi. Akár a német szisztéma, amely mindig is példaértékű volt a törvényalkotók szemében, szemben a francia vagy a brit rendszerrel.

De nem is a demokráciakritériumok itt a legfontosabb tényezők, hisz azoknak formálisan és a gyakorlatban is megfelel a magyar rendszer, hanem sokkal inkább az emocionális értelmezés. Hisz a demokráciáról szóló vita mindig a „van” és a „kellene lennie” dimenzióban zajlik, így a mindenkori ellenzék, ha nem látja a saját sikerének garanciáját, szükségszerűen előhozakodik azzal a hamis váddal, hogy nincs rendben a demokrácia. A különbség talán annyi, hogy míg nyugaton, a több évtizede működő rendszerekben a hagyomány tisztelete az erősebb, úgy az egykori keleti tömb országaiban nagyobb a változásra való motiváció és abszurd módon az ezzel szembeni gyanakvás is.

Mindamellett az is igaz, hogy a magyarországi baloldal (illetve a „demokratikus chartának” nevezett mozgalomnak köszönhetően), a liberálisok is tele vannak mindenféle demokráciával kapcsolatos frusztrációval. Hogy is lehetne ez másképp, ha egykor egy diktatúrát irányítottak vagy szolgáltak ki, cenzúráztak, és elfojtottak minden szabadságjogot – most pedig a demokráciáért kell ellenzékben aggódniuk? És sajnos ez a fajta frusztráció jól megfigyelhető az utódpártban szocializálódott ifjabb generáció körében, ahogy a volt kommunisták tenyerébe csapó liberális szereplőknél is.

Mifelénk tehát, a hatványozottan frusztrált, a tehetetlenségükben vergődő baloldali és liberális politikai pártok, közösségek és szereplők kifejezetten szenvedélyesen követelnek ott is demokráciát, ahol történetesen létezik, és köszöni szépen, jól működik.

De a túlzott aggódás, a balliberális ellenzéki figyelemfelhívás, amelyhez meglepő (vagy talán már nem is annyira meglepő) módon a Jobbik is csatlakozott, miszerint meg kell változtatni a választási rendszert, mert ami jelenleg érvényben van az „igazságtalan”, az „antidemokratikus”, vagy éppen „az csupán a Fidesznek kedvez”, igen átlátszónak tűnik egy évvel a számukra sanszosan vesztes választások előtt. Amikor minden közvélemény-kutatás szerint a kormánypártok vezetnek, amikor számszerűsíthető a fölényük, amikor a szakértők, elemzők, politológusok mindenhol elmondják, hogy minden arányos választási rendszerben a több szavazat több mandátum lesz – akkor kiállni olyanoknak, akik még csak egyszázalékos támogatottsággal is alig-alig rendelkeznek, vagy éppen a népszerűségi zuhanások elején tartanak, mint a Jobbik, vagy anarchistaként csak rombolni akarnak, alternatívát állítani pedig nem tudnak, nem nevezhető másnak, mint szánalmas és átlátszó pótcselekvésnek. A tehetetlenek bosszújának.

Akkor mire jó mégis mindez?

Egyetlen válasz adható. A zűrzavar. Az aggály, a kétely és félelem terjesztése a szavazópolgárok lelkében – amely zűrzavarhoz vezethet. Aljas és alamuszi módszer. Bár őszintén szólva jelen helyzetben kevés esélyt látok a sikerre, leginkább akkor, ha olyan „hiteles politikai aktorokkal” mondatják mindezt el, mint Gulyás Márton, Gálvölgyi János, Csintalan Sándor vagy Zagyva György Gyula. Egy videobejegyzésben – közösen! Nem is csoda, hogy komolyan vehető, szilárd meggyőződésű emberek nem állnak bele ebbe az egész szánalmas marhaságba.