Szólni kéne Manfred Webernek, hogy vegye már észre magát, fogjon a kezébe egy, a második világháborúról szóló történelemkönyvet, vagy menjen fel a netre, ahol számtalan, a témával foglalkozó tanulmány található, és mélyedjen el ezek tartalmában.
Ne csak olvassa, hanem értelmezze, tudatosítsa is az ott található szöveget. Ekkor talán nem mondana olyan ostobaságokat, mint amelyek legutóbb elhagyták a száját.
Az Európai Néppárt vezetője, aki egyébként a konzervatívnak mondott, valójában szélsőségesen liberális Keresztény Szociális Unióban is tevékenykedik, annak a nézetének adott hangot, hogy német csapatoknak is részt kellene venni az ukrajnai háborút követően a békefenntartásban. Weber szónoklatában barátoknak nevezte az ukránokat, amin mostanság nem is lehet csodálkozni.
Ha az EU nem békét, hanem a háború folytatását akarja, akkor ennek a tervnek a megvalósítása ehhez kiváló módszer. Weber ott és azt mond, amit akar, csak aztán ne az legyen a vége, hogy a következményekért másoknak kelljen a felelősséget vállalnia.
Merthogy a német politikus megfeledkezett arról az apróságról, hogy a háborúnak Ukrajnán kívül van egy másik, figyelmen kívül nem hagyható résztvevője is. Úgy hívják Oroszország, amely érzelmileg – most a geostratégiáról ne is beszéljünk– nagyon is érzékenyen reagál arra, ha határainak közelébe német katonai egységek jelennének meg.
Weber úrnak emlékeznie kellene Vlagyimir Putyin szavaira: Megint német tankokkal szemben kell harcolnunk. Az orosz elnök arra is tett utalást, hogy a német harckocsikon nagyon hasonló kereszt látható, mint amilyet a náci német tankokra is felfestettek. Ez nagyon rossz emlékeket idéz fel az orosz társadalomban.
Nem véletlen, hogy az orosz elnök hivatkozásai hívó szavakká váltak, a toborzó irodák előtt sorban állást generáltak.
Az orosz gondolkodásmódban a német harci járművekre felfestett kereszt és az ukrán neonácik – akiknek felmenői a második világháború alatt teljes mértékben kiszolgálták a német megszállókat – összekapcsolásához már csak egy lépés szükséges.
Weber úr pedig nyugodtan megválogathatná a szavait, hogy kit nevez barátjának, mint ahogy ezt fent idéztük. Azokat a neonácikat, akik a hátukra tetováltatják Hitler portréját, uniformisukra felvarratják a náci német hadsereg jelzéseit, és akik példaképüknek tekintik azt a Stepan Banderát, aki az Ukrán Nacionalisták Szervezetének vezetője volt, és ugyancsak együttműködött a náci megszállókkal.
Ez a neonáci társaság 2014 óta – ekkor puccsolták meg a törvényesen megválasztott ukrán elnököt – túszként fogva tartja a háborúban álló ország mindenkori államfőjét. A szélsőségesek eddig minden békekezdeményezést sikeresen meghiúsítottak.
Lehet az EU-ban nagy szájjal beszélni, de aki ezt teszi, annak tudatában kell lennie azzal, hogy maga az unió segítette döntési helyzetbe hozni a szélsőséges csoportokat, melyek foggal-körömmel ragaszkodnak a háború folytatásához.
Három uniós ország külügyminisztere az 2014-es tüntetések során bement Viktor Janukovics ukrán elnökhöz, és közölték vele, vagy elfogadja a tüntetők követeléseit, mert ha nem, akkor nincs garancia a személyes biztonságára. Vagyis beengedik a felbőszített tömeget az elnöki irodába. Az elnök aláírta a megállapodást, aztán mégis menekülnie kellett.
A három külügyminiszter egyike Radosław Sikorski volt, aki ma is a lengyel diplomácia vezetője, a másik Frank-Walter Steinmeier, aki most a német köztársasági elnök. A harmadik személy Laurent Fabius, aki, mint a francia alkotmánybíróság elnöke tavaly ment nyugdíjba.
Így persze a jelenlegi ukrán rezsimet Weber joggal nevezheti barátjának.