A NASA Voyager–1 űrszondája újabb történelmi mérföldkőhöz érkezett: 2026. november 18-án elérte azt a távolságot a Földtől, amelyet a fénynek teljes 24 órájába telik megtennie. Ez mintegy 25,9 milliárd kilométeres távolságot jelent, amellyel a Voyager–1 az első ember alkotta űreszközzé vált, amely ilyen messzire jutott bolygónktól.
A szonda rádiójeleinek tehát mostantól egy teljes napra van szükségük ahhoz, hogy elérjék a földi irányítóközpontokat. Ez azt is jelenti, hogy ha a NASA mérnökei utasítást küldenek az űreszköznek, legalább 24 órát kell várniuk, mire a jel megérkezik, és további egy napot, amíg a válasz visszaérkezik.
A Voyager–1 története 1977-ben kezdődött, amikor a NASA elindította a Naprendszer külső bolygóinak felfedezésére. A szonda 1977. szeptember 5-én startolt, alig több mint két héttel a testvérűrszonda, a Voyager–2 után. A két küldetés indításának időpontját különleges bolygóegyüttálláshoz igazították, amely lehetővé tette, hogy az űreszközök az egyes bolygók gravitációját felhasználva gyorsítsák fel útjukat.
A Voyager–1 1979-ben elérte a Jupitert, majd 1980-ban a Szaturnuszt vizsgálta meg. Megfigyelései jelentősen bővítették a bolygókról és holdjaikról szerzett ismereteinket. Többek között kiderült, hogy a Szaturnusz gyűrűrendszere valójában több száz kisebb gyűrűből áll, a Jupiter légkörében villámok keletkeznek, az Io nevű hold felszínén pedig aktív vulkánok működnek.
A szonda 1998. február 17-én újabb rekordot állított fel, amikor 10,4 milliárd kilométeres távolságban elhaladva megelőzte a Pioneer–10 űrszondát, és az emberiség legtávolabbra jutott, ember által készített objektumává vált.
A Voyager–1 2004-ben áthaladt a napszél sebességének hirtelen csökkenését jelző határon, majd a helioszféra külső, turbulens tartományába jutott. Végül 2012. augusztus 25-én átlépte a heliopauzát, vagyis azt a határt, ahol a Napból kiáramló napszél nyomása már nem képes ellensúlyozni a csillagközi tér hatását. Ezzel az első ember alkotta űreszközzé vált, amely bizonyítottan eljutott a csillagközi térbe. A tudósok azonban csak 2013-ban tudták véglegesen megerősíteni, hogy a szonda valóban elhagyta a Naprendszer napszél által uralt tartományát.
A kutatók számára a Voyager–1 még mindig fontos tudományos információkat szolgáltat. Bár a fedélzetén található tíz tudományos műszer közül már csak kettő működik, ezek továbbra is vizsgálják a csillagközi tér tulajdonságait. A mérések például arra utalnak, hogy a Nap aktivitása még a heliopauzán túl is érezteti hatását, és a napszélből származó zavarok több milliárd kilométerrel a határon túl is továbbterjedhetnek.
A szakemberek azt is megfigyelték, hogy a heliopauzán túli térségben a plazma sűrűsége növekszik, ami arra utal, hogy a csillagközi környezet összetettebb és változatosabb, mint korábban gondolták.
A Voyager–1 jövője ugyanakkor bizonytalan. Energiaellátását egy radioaktív plutónium bomlásából származó hőt elektromos energiává alakító generátor biztosítja, amely évente körülbelül négy watt teljesítményt veszít. A NASA mérnökei ezért fokozatosan kikapcsolják a kevésbé fontos berendezéseket, hogy a lehető legtovább működésben tartsák az űrszondát. A NASA előrejelzése szerint akár a 2030-as évekig is elegendő energiája maradhat ahhoz, hogy legalább egy tudományos műszere tovább működjön.
A Voyager–1 és testvérszondája, a Voyager–2 küldetése már most is messze túlszárnyalta az eredeti várakozásokat. A két űreszköz olyan területeket tár fel, amelyekről korábban az emberiségnek szinte semmilyen közvetlen információja nem volt. A Voyager–1 mostani rekordja pedig különösen szemléletesen mutatja, milyen hatalmas távolságokat képes áthidalni az emberi technológia: egyetlen rádióüzenetnek is egy teljes napra van szüksége ahhoz, hogy eljusson hozzánk a világűr távoli mélységeiből – írja a ScienceAlert.






