Előbb fel kellett kapaszkodni a sziklás hegyoldalon. A völgyből ígéretesnek látszó üreg nagyjából hatvan méterrel magasabban nyílt, és 2024 júliusában két régész vállalta a mászást. A tádzsikisztáni Pamírban talált festményük különös kérdést vet fel, vajon a Tejutat örökítette meg valaki mintegy tizenkétezer évvel ezelőtt?
Az Archaeology magazin november–decemberi száma mutatta be a leletet. A beszámoló szerint a kép a legutóbbi jégkorszak végének világába vezethet vissza. A csillagászati értelmezés azonban egyelőre lehetőség, még nem bizonyított, hogy valóban a Tejút látható a falon.
Nyomok a világ tetején
Bobomullo Bobomullojev tádzsik régész és Szvetlana Snajder, az Orosz Tudományos Akadémia szibériai részlegének kutatója 2023 óta járta a Kelet-Pamír magashegyi tájait. Több mint egy tucat új, vörös és sárga okkerfestményeket őrző barlangot azonosítottak.
A hegyvidék nem üres folt az ember történetében. A PaleoCalm kutatási program összefoglalója szerint a késő pleisztocén idején már négyezer méteres magasságban is megtelepedtek itt emberek. Jelenlétük nyomai mintegy tizennégyezer évre vezethetők vissza.
A mai kutatóknak ezért egy egész életformát kell megérteniük. Milyen növényeket használtak? Hogyan alkalmazkodtak a magashegyi környezethez? A barlang falán megmaradt kép ennek a rég elveszett világnak az egyik töredéke.
Nem kellett távcső a rácsodálkozáshoz
A Tejút megpillantásához ma sem szükséges műszer. Sötét égbolt és megfelelő időjárás kell hozzá, ilyenkor halvány, szabálytalan fényű sávként húzódik az égen.
Valójában saját galaxisunk csillagokkal, gázzal és porral teli korongjába tekintünk bele, belülről. A Naprendszer is ebben helyezkedik el. A távoli csillagok fénye szabad szemmel sok helyütt összemosódik, a porfelhők pedig sötétebb részeket rajzolnak a világos sávba.
Ezt a látványt az őskori ember is megfigyelhette, anélkül, hogy tudta volna, mit lát a mai csillagászat értelmében. A jelenség és annak magyarázata két külön dolog, hiszen az égbolt ismerete jóval régebbi lehet a róla alkotott tudományos képünknél.
A NASA ismeretterjesztő anyaga arra emlékeztet, hogy a városi fények ma sok helyen eltüntetik szemünk elől ezt a látványt. Ami elődeink számára az éjszaka része volt, azért sok mai embernek messzire kell utaznia.
A kő megőrzi a festéket, a szándékot kevésbé
A sziklaképek korának és jelentésének megállapítása két külön feladat. Egy ábrázolás attól még nem válik csillagtérképpé, hogy a mai szemlélő égi mintázatot vél felismerni benne.
A British Museum sziklaművészeti összefoglalója szerint már a keltezés is nehézségeket tartogat. Támpontot adhat az egymásra került alakzatok sorrendje vagy a kapcsolódó régészeti rétegek vizsgálata. Bizonyos esetekben a festék széntartalmú összetevőinek radiokarbon-vizsgálata is segíthet, de ehhez megfelelő, elegendő minta szükséges.
A pamíri képnek tulajdonított kor és a Tejútra vonatkozó értelmezés sem jogosít fel arra, hogy kész csillagászati tudást tulajdonítsunk az alkotónak. Nem ismerjük a képhez kapcsolódó történetet, szertartást vagy magyarázatot.
Mégis figyelemre méltó a lehetőség. Ha valóban az égi fénysáv ihlette a festményt, akkor egy névtelen ember figyelmének nyomát látjuk. Észrevett valamit a világban, és fontosnak tartotta megőrizni.
Évezredek után talán nem az a legközelebbi kapcsolatunk vele, hogy értjük a képét, hanem az, hogy egy sötét éjszakán még mindig felnézhetünk ugyanarra az égre.







