Egy csillag megsemmisül, a látványos felvillanás elhalványul, majd évekkel később újabb aktivitás jelentkezik. A késleltetett kitöréshez éppen az vezethet, hogy a fekete lyuk környezetében fogy az anyagutánpótlás.
A kozmikus drámáknak is lehet második felvonásuk. Egy csillag túl közel sodródik egy fekete lyukhoz, és darabokra szakad. A maradványai felhevülnek, sugároznak, majd a rendszer fénye halványulni kezd. A csillagászok azonban olykor hónapokkal vagy évekkel később ismét erősödő rádiósugárzást észlelnek.
Mintha valaki visszakapcsolta volna a gépezetet. Csakhogy ehhez nem feltétlenül érkezett újabb csillag, ugyanannak a pusztulásnak a késői következményét láthatjuk.
A csillag eltűnik, a történet folytatódik
Az úgynevezett árapály-katasztrófa során a csillag közelebbi és távolabbi részeire annyira eltérő gravitációs erő hat, hogy az égitest szétszakadhat. Anyagának egy része a fekete lyuk körül örvénylik, és sugárzással árulkodik a történtekről.
Itt érdemes eloszlatni egy gyakori félreértést, a megfigyelt anyagsugarak nem a fekete lyuk belsejéből szöknek ki. Az eseményhorizont mögül már nincs visszaút. A látványos folyamatok a határon kívül, a környező anyagban zajlanak: egy része befelé halad, más része kiáramlásokkal távozhat.
A későbbi „ébredés” tehát a környezet megváltozását jelenti. A kérdés az volt, miért telhet el ilyen sok idő az újabb kiáramlásig.
A táplálék fogyása indíthatja el a fordulatot
Adelle Goodwin, a Curtin Egyetemhez tartozó ausztrál ICRAR kutatója és Andrew Mummery, a princetoni Institute for Advanced Study munkatársa két eltérő szakaszt azonosított.
Az elsőben rendkívül intenzív az anyagbefogás, és már ekkor kialakulhat kiáramlás. A második jóval később következik, amikor a folyamat egy alacsonyabb, kritikus szintre csillapodik.
A kutatók ezt az Eddington-határhoz viszonyítják. Ez olyan elméleti fényességi határ, amelynél a kifelé ható sugárzási nyomás egyensúlyt tarthat a befelé húzó gravitációval.
A Nature Astronomy folyóiratban megjelent tanulmány az Eddington-fényesség körülbelül két százalékához kapcsolódó anyagbefogási állapotnál azonosította a késői kiáramlások megindulását. Hasonló átmenetet jóval kisebb, csillagtömegű fekete lyukaknál is ismernek.
Ez azt jelzi, hogy a Nap tömegének néhányszorosát és sokmilliószorosát képviselő objektumok anyagkilövelléseit közös fizikai folyamat szabályozhatja. A nagyobb „étvágy” így nem jelent automatikusan folyamatosabb anyagsugarat.
Egy madridi bárban állt össze a kép
A felismeréshez vezető gondolat egy konferencia idején, egy madridi bárban folytatott beszélgetés során körvonalazódott. A két kutató ekkor kapcsolta össze a kisebb fekete lyukaknál ismert viselkedést a hatalmas társaik késleltetett aktivitásával.
A bizonyítékot természetesen a megfigyelések szolgáltatták. Húsz csillagszéttépési esemény optikai, ultraibolya-, röntgen- és rádióadatait elemezték. Ezek közül tíznél tudták kellő megbízhatósággal modellezni az anyagbefogást és a kiáramlás időzítését.
A második szakasz több száz, esetenként több ezer nappal követhette a csillag pusztulását. Nincs mindenkire érvényes kozmikus ébresztőóra: az számít, mikor jut el a rendszer a kritikus állapothoz.
Az eredmény a megfigyelések tervezésében is segíthet. Ha tudjuk, mikor várható az átmenet, jobb pillanatban fordíthatjuk a megfelelő helyre a rádiótávcsöveket. Egy elhalványult csillagpusztulás helyszínét ugyanis korai lenne lezárt ügynek tekinteni: a sötétben még készülhet a következő felvonás.
