Valami ijesztő dolog rejtőzködik a Holdon

A tudomány egyik régi adósságát törlesztheti az a nemzetközi kutatócsoport, amely a legmodernebb technológiát hívta segítségül a kereséshez. A Luna–9 űrszonda 1966-ban történelmet írt, ám a sikeres küldetés lezárulta után a szonda pontos helyzete feledésbe merült. Most azonban a londoni University College London és japán szakértők egy speciális algoritmust fejlesztettek ki, hogy a rendelkezésre álló műholdképek alapján megtalálják a szovjet űreszközt.

A Luna–9 űrszonda volt az emberiség történetének első olyan eszköze, amely sima leszállást hajtott végre a Hold felszínén, és onnan fényképeket továbbított a Földre. A mai, precíziós manőverekhez képest a leszállás módja kifejezetten drámai volt. A fő hordozóegység még a becsapódás előtt a magasból kibocsátott egy körülbelül 100 kilogrammos, gömb alakú kapszulát, majd a biztonság kedvéért távolabb manőverezett, hogy ott csapódjon be.

Ez a kapszula – amelyet felfújható lengéscsillapítókkal láttak el – többször is visszapattant a holdi talajról, mielőtt végleg megállapodott volna. Végül négy, virágszirmokra emlékeztető panel kinyitásával stabilizálta magát. Bár az eszköz mindössze három napig működött, az általa küldött adatok alapvető fontosságúak voltak.

Ezek az információk adták meg a végső biztatást ahhoz, hogy három évvel később emberek is a Holdra léphessenek.

Felmerülhet a kérdés: hogyan veszíthetünk el egy ilyen fontos eszközt? A leszállást követően a szovjet Pravda újság ugyan közzétette a koordinátákat, ám az akkori technológia még nem volt elég pontos. Amikor évtizedekkel később a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal (NASA) keringő egységei elkezdték nagy felbontásban fotózni a Holdat, a kutatók hiába keresték a nyomokat a megadott helyen. A számítások bizonytalansága miatt a Luna–9 űrszonda valódi helyzete akár több tíz kilométerrel is eltérhetett a régi adatoktól.

A kutatók a probléma megoldására a mesterséges intelligenciát hívták segítségül. Ez a technológia ma már megkerülhetetlen a bolygókutatásban, hiszen képes olyan mintázatokat is észrevenni, amelyeket az emberi szem eltévesztene.

Kifejlesztettek egy „YOLO-ETA” nevű rendszert, ami egyfajta gépi látáson alapuló algoritmus. A programot arra tanították be, hogy felismerje az Apollo-küldetések már ismert leszállóhelyeit a műholdfelvételeken. A modell megtanulta észrevenni azokat az apró, alig látható felszíni elváltozásokat, amelyeket a mesterséges tárgyak becsapódása vagy leszállása okoz a Hold porában.

A tesztek során a rendszer kiválóan vizsgázott: sikerült például azonosítania az 1970-es Luna–16 szondát is, méghozzá olyan felvételeken, amelyekkel a betanítása során nem találkozott.

A programot ráeresztették a Luna–9 űrszonda feltételezett körzetére, egy 5-ször 5 kilométeres területre a régi szovjet koordináták közelében. A mesterséges intelligencia több olyan pontot is talált, ahol a talaj szerkezete gyanús, és mesterséges behatásra utal.

• A végső bizonyítékot az Indiai Űrkutatási Szervezet Csándrájan–2 nevű keringő egysége szolgáltathatja.

Az eszköz 2026 márciusában fog áthaladni a kérdéses terület felett, és minden eddiginél részletesebb felvételeket készít majd. Ha a képeken sikerül azonosítani a roncsokat vagy a leszállóegységet az algoritmus által kijelölt helyek valamelyikén, akkor hatvan év után végre megoldódik az űrkutatás egyik legrégebbi rejtélye - írja a npj Space Exploration alapján az origo.hu.