152 millió éves utolsó vacsorát tártak fel

Sajnos nagyon jól ismerjük azt a jelenséget, amikor a tengeri élőlények a vízben lebegő műanyag zacskókat lenyelik. Ez különösen igaz akkor, ha a műanyagra kirakódtak az algák, és így az illatuk különösen vonzóvá tette az éhes állatok számára őket.

Valami hasonló helyzet lehetett az is, ami a 152 millió éve élt halak számára tette végzetessé a belemitesz, e tintahalszerű lábasfejű elfogyasztását. A kutatás a Scientific Reports folyóiratban látott napvilágot.

A keszeg méretű, Tharsis nevű halak a jura időszakban a mai Solnhofen környezetében létezett sekély tenger lakói voltak, ez volt a leggyakoribb halfaj, a régió halainak negyedét ez tette ki. A halfaj kifejlett példányai elérhették a 27 centis nagyságot is, ám a most vizsgált állatok csak átlag 10 centis, fiatal példányok voltak.

A hal a fogazata és szájának felépítése alapján planktont ehetett, amelyet egyszerűen beszippanthatott a szájába, amint meglátta. A Tharsis fosszíliáiban, bár gyakran fennmaradt a gyomortartalom, sose találtak gerinces vagy rákféle zsákmánymaradványokat – ez is arra utal, hogy valami apró dolgot ehetett.

A belemnitesz ősmaradványai rendkívül gyakoriak, ezek a tintahalak elődei közé tartozó állatok is belső vázzal rendelkeztek, ami némiképp hasonló volt a tintahal szépiacsontjához. Ezek a lábasfejűek nem a solnhofeni sekély lagúnák lakói voltak azonban, hanem a nyílt tengeren, oxigéndús vízben éltek, és csak pusztulásuk után sodorta be a víz a tetemeiket a lagúnába. Így adódott lehetőség arra, hogy a Tharsis megpróbálja megenni őket.

A belemnitesz pusztulása után jó ideig a víz felszínén lebegett, ekkor települgettek rá azok a kagylófélék, amelyeket a solnhofeni mészkőben előkerült belemnitesz ősmaradványokon számos alkalommal megtaláltak. (Az élő, aktívan úszó őstintahalra értelemszerűen nem tudtak volna rátelepedni e kagylók.)

Bizonyára nemcsak a nagy termetű kagylók, hanem a Tharsis számára élelmet jelentő algák, baktériumok is kirakódtak a tetem felszínére. Magát a belemniteszt egyébként csak a cápák ették, más nagy termetű hal nem fogyasztotta el.

Az elpusztult belemnitesz tetemei a Tharsis számára pont a rárakódott állatok miatt tűnhetett jó falatnak, ez téveszthette meg a fiatal halakat. A belemnitesz testében egy kemény kalcitból álló belső merevítő váz volt, amit rostrumnak neveznek, ez orsóra, lándzsára vagy lövedékre hasonlító alakú volt. A rostrum hegye még befért a hal szájába, azonban a kiszélesedő része már megakadt a torkán.

A 10 centi hosszú halak szája kb. 1 centi széles volt – a rostrum kiszélesedő része viszont elérte a 2 centit is. Lenyelni a hal ezt nem tudta, kiköpni szintén nem (pont az alakja miatt szorult be a hal szájába, torkába), és mivel átharapni se a gyenge, aprócska fogaival, ezért végzetessé vált számára az efféle zsákmány.

A vizsgált halakban a Hibolithes hastatus nevű belemnitesz akadt fenn, ez az őstintahal mintegy 12 centis volt, ebből 6 centit tett ki a rostruma. A hegyes rostrum minden esetben a hal száján át hatolt be, majd a kopoltyúknál átbökte annak testét, valószínűleg amiatt, ahogyan a hal szabadulni akart tőle.

Azt pedig a modern kori hasonló esetekből tudjuk, hogy ilyenkor a hal kopoltyúin leáll a vízáramlás, így pedig a hal nem jut oxigénhez és hamarosan megfullad. Így pusztulhatott el a Tharsis is – írta meg a National Geographic.

Vagyis a belemnitesz nem a hal szokványos zsákmánya volt, pusztán a rá kitelepült algák, baktériumok lehettek túlzottan vonzók és megtévesztők számára. Ez a jelenség figyelemre méltó párhuzamot mutat a mai tengeri állatok és a műanyaghulladék közötti esetekkel, és felhívja a figyelmet arra, hogy a táplálékszerző viselkedés – legyen az mohóság vagy kíváncsiság – gyakran evolúciós zsákutcába torkollik.