Azért adtuk lengyel rendezőnek Kodály daljátékát, a Székely fonót, hogy külső nézőpontból tekinthessünk magunkra ezen keresztül – mondja Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója. Fontosnak tartja, hogy elszakadjunk a bevett interpretációktól, hiszen míg a partitúrához ragaszkodni kell, a színrevitelben muszáj szabadságot adni az alkotóknak. Arról is beszélt, hogy a nagyarányú repertoárfrissítést visszaigazolják a bővülő nézőszámok.
– Az Opera idei évadának egyik különlegessége Kodály Zoltán daljátéka, a Székely fonó bemutatása. Az új színrevitelt a szerző születésének és halálának kettős évfordulóján kívül indokolta még valami?
– Mostani Magyar Évadunkban komolyan vettük, hogy a magyar operajátszás kétszáz évének legfontosabb műveiről nem szuperlatívuszokat kell mondani, hanem el kell azokat játszani. Mint Mozart Cosijában a főnixmadár és a női hűség esete: a Székely fonóról is mindenki beszél, de senki sem játssza. Újra élettel megtölteni Kodály Zoltán nagy színpadi opusait, belakni az örökséget: ez a cél. A Székely fonónak kifejezett kórusigénye van, és bármilyen furcsa is, az ősbemutatója óta eltelt nyolcvanöt év alatt csak egyetlenegyszer rögzítették lemezen, 1970-ben. Így adta magát, hogy kiszabadítsuk az „aranykalitkából”, és csináljunk a tisztázott kottapéldányokból új szemléletű előadást, valamint vadonatúj stúdiófelvételt is.
– Az előadást a lengyel Michal Znaniecki rendezte, nem pedig magyar alkotó. Miért döntöttek így, milyen szempontok alapján választották ki épp őt?
– Fontosnak tartottuk, hogy külső nézőpontból tekinthessünk a műre. Znaniecki rendezett nálunk Faustot, szimpatikus volt az alkotómódszere, s az, amit létrehozott. Ott van ebben a hagyományos lengyel–magyar barátság, de Kodály származása is: anyai ágon lengyel eredetű. Izgalmas kísérlet, hogy elszakadjunk az itthoni interpretációktól, bár természetesen nem feltétlen akartunk mást. A harmincas években, amikor Sergio Failoni dirigálásával a Scalában bemutatták a Székely fonót, akkor is az itthoni, magyar előadás ment: úgy véltük, igazán ideje egy nem a műtől, csak annak interpretációtörténetétől független, új produkciónak.
– Miért szerették volna külső nézőpontból megmutatni a közönségnek ezt a határozottan hozzánk kötődő, népdalokból álló darabot?
– Ha nem tesz erőszakot a művön, életképes lehet egy új, maias olvasat is. Nem tartom szerencsésnek az egyes darabokat övező ájult tiszteletet, amely végül mumifikál. Így, hogy külföldi rendezőnek adtuk a Székely fonót, talán a határon túlra is eljut a híre, ahogy a Bartók-egyfelvonásos, a Kékszakállú is világszerte ismert. Kodály alkotása persze még a bartóki lélekoperánál is nehezebb eset, mert enigmatikus darab. A műfaja sem egyértelmű, hisz egymás mellé állított népda- lok kvázi szimfóniája. Állítólag Móriczcal konzultálva alakította ki a dramaturgiát Kodály. Az Elmenyek, elmenyek, hosszú útra menyek kezdetű népdal a mű elején eddig a búbos kemence és kedvese mellől búcsúzó Kérőt mutatta. A mi előadásunkban a haldokló férj szólal meg, aki sokkal hosszabb útra kel… Beleborzongok most is a lengyel művész olvasatába, ahogy a mennyországi fináléba, az elvesztett kisbaba visszatérésébe is. Ha magasabbra megyünk a nézőponttal, mélyebbre jutunk az interpretációban, és a lefele végtelen magyar mikrokozmosz, az ősi népdalok világa innen már univerzális üzenetet hordoz. Amelyet szándékkal nem akartunk többé bezárni magyaros népviseletbe – inkább olyanba, amelyik „általában” a falusi ember viselete lehet. Eredetileg a zürichi Opera igazgatója, Andreas Homoki rendezte volna, az övé, az eltávolodott magyaré is érdekes olvasat. Utóbb mégis úgy érzem, hogy az általa időhiány miatt végül visszaadott Kodály-darab így még szédítőbb perspektívába került. A lengyel rendező is értett minket, és bizonyos értelemben nem csináltunk mást, csak hagytuk, hogy a Székely fonóba szeressen.
– Milyen visszajelzéseket kaptak, sikeres előadás született?
– Örömmel láttuk, hogy a közönség nem lázadt fel, megtapsolták ezt az egészen új Székely fonót, és a visszajelzések szerint a külföldi nézőknek is tetszett, június elején újra megy a bezárás előtti operaházban a MagyarFeszt nevű fesztiválunkon. Pál István Szalonnáék játszanak előtte most is autentikus népzenét, egyfajta táncházat teremtve, a közönséget megénekeltetve. Azért döntöttünk így, mert alig másfél órás a darab, és e nélkül mellé kellett volna tenni egy másik egyfelvonásos művet, itt azonban borítékolható volna a diszkrepancia.
– Az operaházban nagy létszámú alkotócsapat hozza létre az előadásokat, a tudatosság, tervezettség mellett szerencse is kell ön szerint egy-egy előadáshoz?
– Való igaz, hogy olyan experimentális műfajt űzünk, amely arra épül, hogy az énekes vagy a táncos formában van-e, egészséges-e éppen, a karmester milyen idegállapotú, a rendpróbák végére összeáll-e a darab, az engedélyek megérkeznek-e időben, a közönség nyitott szívvel jön-e azon az estén, és így tovább. Ilyen értelemben a szerencsére szükségünk van, hisz nagyon sok lelki-hangulati, sőt egészségügyi vagy időjárási szempont is felmerül amellett természetesen, hogy komoly tervezettség, előkészítés előzi meg az előadások létrejöttét, amely igyekezne minden véletlent kikü-szöbölni. De úgysem tud.
– A Székely fonónál például hogyan zajlott a folyamat a premiert megelőzően?
– Lengyel rendezőnk jegyzett művész a világban, ezért egy bő évvel a tavaly őszi premier előtt már láttuk a koncepcióját, négy moodból, hangulati gyűjtésből választottunk. A tervelfogadás néhány hónappal később történt, immár jelmezekkel-díszletekkel együtt. Ezt követte a szerepek kiosztása, nálunk most elég világos volt, ki melyiket énekelheti, az abszolút főszereplőre, a Háziasszonyra két olyan énekesünk van, aki szóba jöhetett, Gál Erika és Schöck Atala. Három-négy hónap alatt megtanulják és kidolgozzák a szólamaikat, majd hat hétig tartanak a rendelkező próbák, ez egy viszonylag rövid darabnál egyébként sok időnek számít. Mindenkinek reveláció volt, aki részt vett benne, meglátásom szerint korszerű előadás született.
– A bevett, népszerű, régóta műsoron tartott sikerdarabok mellett az utóbbi éveket bátor választások is jellemzik, ritkán vagy még sosem játszott operákat mutattak be. Miért állt neki a repertoár felfrissítésének?
– Az operajátszás nehezebben avul, egy darab tíz-húsz évig is műsoron lehet. De látni kell, hogy bár volt több izgalmas előadás az operaházban az elmúlt évtizedekben, a repertoár nagy része a rendszerváltozás óta nem vagy alig változott. Ezt kellett felfrissíteni, sok darab köntösét lecserélni. Mivel határozott lemaradást érzékeltünk, ráadásul a nézők és a média fokozott figyelmét ma már csak bemutatókkal lehet kivívni, vállaltuk a négy évadon át tartó, erőltetett ütemű repertoárcserét, több mint nyolcvan premierrel. Most azonban a nyugodtabb építkezés ideje jön, elindul a kiérleltebb működés. A koncepciónkat visszaigazolják a jegy- és bérletvásárlások, évről évre növekszik mindkettő. Kiderült, hogy ha jól és ügyesen csináljuk, a maradibbnak mondható néző is érdeklődni kezd az újdonságok iránt.
– Korábban arról is beszélt, hogy egyebek mellett a francia műveket is nagyobb számban emelné be a repertoárba. Sikerült ez a vállalása?
– A francia operairodalom – és a szláv repertoár is – különálló naprendszer a német és olasz művek galaxisában, a magyarországi nézők tradicionálisan utóbbiak iránti vonzódnak. Ugyanakkor mindig meg kell jelennie a műsorban, hiányozna a francia szín. Bizet Carmenje mellett, amely paradox módon az operaház avatása óta a legtöbbet játszott darab, vállaltuk, hogy minden évben hozunk egy-egy újabb francia művet is, bár természetesen nem mindegyik mehet minden szezonban. Rameau, Saint-Saens, Gounod, Massenet és Poulenc után jövőre Offenbachhoz „lesz szerencsénk”. Mindez pedig néhány év múlva egy francia szezonban csúcsosodik majd ki, hogy aztán hasonló, évtizedes felfutása lehessen a szláv operakultúrának is.
