Sokféleképpen lehet megismerkedni Thaifölddel. Az ismerkedés egyik módja, amikor történetesen hat napig a Thai-öböl és az Andamán-tenger szigetei között hajózunk. Az utak olyan népszerűek, hogy év végéig foglalt a bennünket szállító társaság összes hajója. Nagyon is érthető: a vízen mutatják meg a szigetek igazi arcukat.
Koh Yao Noi (Kis-Hosszú-sziget) a béke, a nyugalom menedéke. Ko Yao Yaival (a Nagy-Hosszú-szigettel) együtt Phuket és Krabi tartomány között fekszik. Lassan leszáll az este, mire Koh Yao Noin kikötünk. Az alkonyban is látszanak a homokpartok, a tengerbe nyúló, sziklás földnyelvek. Mintha a sziget fényei csillogó-villogó jánosbogárkák lennének. Be a gumicsónakba, itt vacsorázunk. Az étterem tulajdonosa egy ötven év körüli kanadai nő. A kanadai zászló is erről árulkodik. A zászlón kívül a thai király képe függ a falon. Mint sok helyütt Thaiföldön. Megnyerő pillanatot örökített meg a fényképész: a király éppen integet.
Köszöntöm felségedet! Jövök egy tízmilliós közép-európai országból, Magyarhonból. Olyan országból, amelynek se tengere, se ásványi kincse. Csak sok tehetséges embere otthon és világszerte. Irigylem felségedet, szép országát, tengereit, szigeteit. Az embereknek éppúgy szükségük van a szépségre, mint a rendre és az értelemre. Ön és családja teljes védettséget és tiszteletet élvez. Ha megsértenék, vagy méltatlan szavakkal illetnék, börtönt is kaphatna valaki. A mi országunkban nincs védett személy. Nálunk mindenki megrágalmazható, gyalázható, sértegethető, kritizálható. Az első ember ugyanúgy, mint a halott után az első – a sírásó. Tudom, hogyan vélekedik felséged: „Ha azt mondod, a király nem bírálható, ez azt jelentené, hogy nem ember… Ha a királyt nem lehet hibáztatni, hogyan nézel fel rá? Csak az ember hibázhat, még akkor is, ha király.”
Olvasom, hogy felséged nyolcvannyolc évesen a thai történelem leghosszabb ideje, 1946 óta uralkodó királya. Sokoldalúsága ismert: festő, fotós, író, mérnök, tengerész, amatőr rádiós, zenész, zeneszerző. A szaxofon barátja és művelője. „A hang ugyanaz a levegőnek, mint a víznek a kavics, melyet beléje vetettek” – vélte Leonardo.
A király kilép a keretből és sört kér.
A reggeli előtt úszással kezdem az ötödik napot. Bent, a nyílt vízen másként simogat a víz, mint a homok mentén. Amikor visszakászálódom a hajóra, észreveszem, hogy többen a tatján töltötték az éjjelt. A nagy meleg, a 35-36 fok ugyanis magas páratartalommal párosul, s a természetes éjszakai fuvallat talán elviselhetőbb, mint a légkondicionált kajüt.
A katamarán negyven év körüli kapitányát SomBoom Usakarnnak hívják, de mindenki csak a becenevén szólítja, és azt mondják neki: Mister Marn. Hosszú órákat töltök a fedélzeten, a kormánynál mellette. Kitűnően beszél angolul. Kedves, vidám fickó. Mindennap más trikó van rajta, de a szalmakalapja ugyanaz: egy viharvert, sokat megélt darab. Marn úgy ismeri a szigeteket, mint a tenyerét. Az egyik szigeten született, és ott él a családja is.
– Ha szabadságra megy, hová utazik? – kérdem.
Határozottan mondja:
– Thaiföldre… Itt maradok a szigetvilágban. Beülök a vitorlásomba, amely a phuketi kikötőben horgonyoz, és a barátaim társaságában kedvemre járom a tengert.
– Melyek a legkedvesebb szigetei?
Megjelöli őket az útikönyvemben:
– Ko Raya Yai, Ko Rok Nai – mellette hajózunk el – és Ko Rok Nawk. S ha ő állítja, akkor el kell hinnünk neki. Feltétlenül meg kell nézni Ko Rok Nai érintetlen koralljait. Ko Rok Nawk is gyönyörű, a félhold öbleivel, káprázatos szirtjeivel, fehér homokos partjaival és beljebb az indiai fügefák (banjanfák) csoportjával. A Phukettől délre, másfél órányi hajóútra fekvő sziget a Ko Raya Yai kemény korallszirtjei miatt örvend nagy népszerűségnek. A látogatók főleg a Ko Raya Yai egyik kis öblét, a széles homokparttal övezett Ao Nang Ta Tokot (a Legördülő Könnycseppek-öblöt) keresik, ahol novembertől májusig nagyon enyhe a hullámverés. Az öböltől gyalogösvény vezet a középső gerincen át a sziget másik oldalára, egy szemrevaló homokos partra. De: Steinbecknek igaza van: „Senki sem akar tanácsot – csupán támogatást.” És a kettő nem ugyanaz.
Kikötünk Ko Panyin, egy cölöpökön álló muzulmán halászfaluban, amelyhez fogható talán nincs a világon. Alul a víz, fölül az égbolt s a kettő között a lakások. A háttérben a magas hegyek. Hívják a falut gólyalábakon álló, lebegő vagy úszó településnek is. Mindegyik találó elnevezés. Utcácskákra emlékeztető, kanyargós, szűk sikátorok között kószálok. A hangok lekottázhatók, a színeket hullámhossz jellemzi, de a szagok leírhatatlanok. Arról nem beszélve, hogy a sokféle szag ömlesztve érkezik az orrhoz. A lakások egyben üzletek is, ahol sokféle jellegzetes holmit: ruhákat, sálakat, fejfedőket, kosarakat, kagylókból formált tárgyakat, gyógyszereket, piperecikkeket, csecsebecséket, pálcikákra fűzött friss húst és haldarabokat kínálnak a szomorkás szemek. A harsány invitálás elől másutt nincs kitérő, de Ko Panyin mélabús csendben szemlélődik az utas. Csak a meglepően sok gyerek veri fel a csendet. Ők jókedvűek és szépek. Egyik-másik biciklin közlekedik a sikátorok között. Az élet egyébként olyan, mint egy szárazföldi falucska életében, azzal a különbséggel, hogy minden facölöpökön nyugszik: a zöldséget kínáló kicsiny piac, a fűszereket áruló boltocska, a közös teázók és éttermek. Filmre való életképek: idős ember alszik a nyugágyon, akit nem zavar az idő múlása, a vele való küzdelem menete, nem módosítja a tempót, amellyel a halál felé rohan.
Középkorú férfi borotválkozik, piros kis kézitükör a kezében, előtte egy sárga fazékban víz; az egyik lakás bejáratánál három grácia, jó volna tudni, miről társalognak?; munkások vesződnek az istentelen hosszú pallókkal, mert a cölöpökön új móló épül. Az összedűlés szélén álló viskók mellett díszes, téglahomlokzatú, antennákkal felszerelt lakások is épültek, ez is jelzi, hogy van jövője a falunak. Az ékszerdobozhoz hasonlítható mecseten kívül orvosi rendelő, iskola és futballpálya is van Ko Panyin. A kapu mögött egy fura, nagy hegy áll a tengerben. Az egyik házacska falán hatalmas betűk hirdetik, hogy a kedvenc focicsapat errefelé a Liverpool.
A képet csak a turisták hordái zavarják meg, akik betolakodnak az életükbe. Hiába, az élet lényege itt is az üzlet, s ez ellen nincs orvosság. Kétszáz család közel kétezer tagja él a faluban. Az okos könyvek szerint két tengerjáró muzulmán család leszármazottai ők, akik kétszáz évvel ezelőtt Jáváról érkeztek ide. Majd elfelejtettem leírni: mindenütt virágok tisztítják a szemet.
Késő délután a hosszúkás, keskeny bárkataxival, a rüa hang jaóval (angolul: long-tail boattal) a halászfalut övező homokszigetek mentén, a részben elzárt, sekély vizű, part menti öbölben, a lagúnákban hajózunk. A lemenő nap fénye beragyogja az utat. Az ember hátradől az ülésen, és a száguldó bárkataxiban az arcán érzi a szelet; nem a rossz szelet, amely süvít, hanem a lágy szelet, amely bolyhos. A fák, a bokrok gyökereit kimosta a víz, úgy állnak a lagúnákban csupaszon, mint a szűz lányok szoknya nélkül. Nehéz levenni róluk a szemet. Az ember már az első kanyarban sajnálja, hogy eljön az utolsó kanyar is. Egy jó könyv első lapjai is ezt éreztetik: kár, hogy egyszer majd befejeződik a regény. Kár, hogy ennek az utazásnak is egyszer vége lesz.
Ahogy a bárka a hegyek között suhan előre, kétoldalt felfröcsköli a vizet, majd meg-megáll egy-egy háromezer éves mészkőmaradvány vagy rejtélyes barlangbejárat előtt. Egészen lelassulva oson be az egyik bejáraton, amely hihetetlen boltozat után kis tóba torkollik. Kilencen ülünk a bárkában, de a látvány némává tesz minket. Mint a karthauziakat a fogadalmuk. A motor is leáll; bibliai a csend, mezopotámiai az idill. „Utazni annyi, mint játszani, minden szerepet egyszerre” – mondja a költő.
A hatodik, az utolsó nap: vissza a valóságba. A paradicsomból a hétköznapokba. S a valós világban a kompromisszum nem csúnya szó, hanem szép szó. Thaiföld védjegye a mosoly. Erről sokat olvastam. Számos thai sajátossághoz hasonlóan a mosolyuknak is több jelentése van. A thaiok mosolyognak, ha boldogok, de mosolyognak zavarukban is. Van, aki pénz reményében teszi. A mosoly együtt jár a hagyományos thaiföldi üdvözlési formával, amit wainak hívnak. Abból áll, hogy a két kezüket összezárják, és a fejükkel enyhén biccentenek hozzá. Ez azt jelzi, hogy „üdvözlöm” vagy „köszönöm” vagy „viszontlátásra”, sőt még azt is, hogy „sajnálom”. A mosolyt mint „univerzális” gesztust mindenütt a világon ismerik és szinte soha nem értik félre. A tudósok szerint ez a gesztus bizonyos kémiai anyag, az endorfin kiválasztását indítja el a szervezetben, amely enyhe euforiás érzést okoz. S ha a világ bármelyik pontjára utazunk, a mosoly a legnehezebb, legveszélyesebb helyzetekből is kimenthet bennünket.
Áprily Lajos írja egyik versében: „Mosolytalan, tétova kisgyerek”. Sok magyar felnőttre jellemző ez. Ha több napot töltesz a thai szigetvilágban, neked is a waira áll a kezed, mert olyan szép a mozdulat, mert imára emlékeztet. És mosolyogsz.
