1845-ben két korszerű brit hajó és 129 ember indult el, hogy megtalálja az Északnyugati átjárót. Egyetlen résztvevő sem tért haza. Közel 180 évvel később a modern genetika lassan már nem névtelen csontokat, hanem ismét embereket lát a sarkvidéki tragédia áldozataiban.
1845 május 19-én a HMS Erebus és a HMS Terror kifutottak angliai kikötőjükből Sir John Franklin parancsnoksága alatt. A céljuk a viktoriánus kor egyik nagy földrajzi álma volt.
Hajózható útvonalat találni az Atlanti- és a Csendes-óceán között Kanada északi szigetvilágán keresztül.
A hajók korukhoz képest kifejezetten jól felszereltek voltak. Gőzgépekkel, fűtéssel és évekre elegendő konzervkészlettel rendelkeztek. A magabiztosság érthető volt. A természetnek azonban más terve volt a felfedezőkkel.
1845 nyarán bálnavadászok látták utoljára az expedíciót a Baffin-öböl térségében. Ezután a két hajó és rajtuk tartózkodó 129 ember egyszerűen eltűnt.
Csak évekkel később kezdtek rátalálni a nyomaikra. A Beechey-szigeten három tengerész sírját találták meg. A sarkvidéki örökfagy olyan jó állapotban őrizte meg a holttesteket, hogy több mint száz évvel későbbi exhumálásuk során arcuk, hajuk, sőt ruházatuk is felismerhető maradt. John Torrington, John Hartnell és William Braine hátborzongatóan épen fennmaradt teste máig a Franklin-expedíció legismertebb képei közé tartozik.
A tragédia kulcsát végül egy apró papírlap adta meg.
A King William-szigeten megtalált úgynevezett Victory Point-jegyzetből kiderült, hogy az Erebus és a Terror 1846 szeptemberében befagyott a jégbe. Franklin 1847. június 11-én meghalt. 1848 tavaszára már 24 ember vesztette életét, a megmaradt 105 fő pedig elhagyta a hajókat és gyalog dél felé indult.
Senki sem érte el a biztonságos szárazföldet.
Az inuitok később fehér emberekről, elhagyott csónakokról és a hóban fekvő holttestekről meséltek a keresőexpedícióknak. Beszámolóik között volt egy olyan részlet is, amelyet a viktoriánus Nagy-Britannia felháborodva utasított vissza.
Szerintük az éhező tengerészek végül halott társaik húsát ették meg.
A 20. és 21. századi régészeti vizsgálatok azonban egyre több bizonyítékot szolgáltattak erre. Egyes csontokon kés és darabolás nyomait fedezték fel, más maradványokon pedig olyan sérüléseket, amelyek arra utalnak, hogy a csontokat feltörték a velő megszerzéséért. Ez már a végső éhezés szintje lehetett.
A tragédiát valószínűleg nem egyetlen okra vezethető vissza. A dermesztő hideg, az éhezés, a skorbut, fertőzések és az ólomszennyezés egyaránt szerepet játszhatott. A hajók évekre beleragadtak a jégbe, miközben a legénység fizikailag fokozatosan legyengült.
A modern tudomány azonban most egészen új módon közelít a történethez. A King William-sziget környékén talált emberi maradványokból kinyert DNS-t az expedíció tagjainak ma élő rokonaival hasonlítják össze. E módszerrel már több Franklin-tengerész személyazonosságát sikerült megállapítani.
Az egyik legjelentősebb azonosítás John Gregory, az Erebus mérnöke volt, akinek maradványait leszármazottjának genetikai mintája segítségével azonosították. Később James Fitzjames kapitány, az Erebus egyik legmagasabb rangú tisztjének személyazonosságát is DNS segítségével erősítették meg. Fitzjames állkapocscsontján ráadásul olyan vágásnyomokat találtak, amelyek a kannibalizmus bizonyítékai közé tartoznak.
Ez különösen megrázó részlet, valószínű, hogy a végső összeomlásban már a rang sem számított. Tiszt és matróz ugyanannak az éhségnek lett kiszolgáltatva.
Magukat a hajókat is megtalálták. A HMS Erebus roncsát 2014-ben, a meglepően jó állapotban fennmaradt HMS Terrort pedig 2016-ban fedezték fel kanadai kutatók, jelentős részben az inuit hagyományokban megőrzött helyismeret segítségével.
A Franklin-expedíció rejtélye tehát már nem teljesen megfejthetetlen. Tudjuk, hol feküdtek a hajók, ismerjük a legénység utolsó útjának egy részét és egyre több maradványhoz tudunk nevet kapcsolni.
A történet mégis nyugtalanító marad. Mert a 129 férfi tragédiája mögött nem egyetlen látványos katasztrófa állt. Nem volt robbanás vagy hajótörés, amely mindent egy pillanat alatt lezárt volna.
Évekig tartó, lassú elműlás volt a jégben.
És most, csaknem két évszázaddal később, a tudomány egyenként próbálja visszaadni a nevüket azoknak, akiket az Arktisz ilyen sokáig névtelenül őrzött.
