Ma a macska kanapén szundikáló családtag, internetes sztár és a lakás megkérdőjelezhetetlen ura. Európa történetének bizonyos korszakaiban azonban jóval veszélyesebb szerepet osztottak rá. A babona, a vallási félelem és a népi hagyományok különös elegyében időnként a gonosz jelképévé, sőt kegyetlen rítusok áldozatává vált.
A történethez rögtön érdemes egy makacs legendát helyretenni. Gyakran olvasni, hogy IX. Gergely pápa 1233-ban „hadat üzent a macskáknak”, különösen a fekete macskáknak, és ezzel Európa-szerte üldözést indított ellenük.
Ez így nem igaz.
A pápa Vox in Rama című bullája valóban említ egy fekete macskát, ám nem általában a macskákat nyilvánította sátáninak. A dokumentum egy németországi eretneknek tartott csoport állítólagos rítusait írta le, amelyek között egy démoni szertartás részeként szerepelt egy fekete macska. A szöveg hozzájárulhatott ahhoz a kulturális közeghez, amelyben a macska – főként fekete színben – összekapcsolódhatott az ördöggel, de nem létezett pápai rendelet Európa macskáinak kiirtására.
A macskákkal szembeni gyanakvás egyébként sem volt egységes. A középkorban rengetegen tartották őket házakban, kolostorokban és gazdaságokban, hiszen kiválóan irtották az egereket. Egy könyveket pusztító rágcsálókkal küzdő kolostorban a macska aligha számított az ördög ügynökének – inkább négylábú könyvtárossegédnek.
A helyzet azonban megváltozott, amikor a macska a népi képzeletben összekapcsolódott az éjszakával, a női mágiával és később a boszorkánysággal. A kora újkori boszorkányperek idején különösen elterjedt lett az a hiedelem, hogy a boszorkányokat állati alakot öltő démoni segítők kísérhetik. Angliában ezeket gyakran familiárisoknak nevezték, és olykor macska alakjában képzelték el őket.
Innen azonban még mindig nagy ugrás vezet a nyilvános állatkínzásig.
Amikor a kegyetlenségből ünnepi műsor lett
Franciaországból már jóval biztosabb történeti adatok maradtak fenn olyan ünnepekről, amelyeken macskákat égettek el. A leginkább ismert példák Párizs Szent Iván-éji máglyáihoz kapcsolódnak. A 16–17. századból fennmaradt beszámolók szerint időnként zsákba vagy kosárba zárt macskákat függesztettek a tűz fölé.
A gyakorlat mai szemmel felfoghatatlan, akkor azonban a tűzünnepekhez mágikus jelentések társultak. Úgy hitték, hogy a máglya megtisztíthat, elűzheti a gonoszt és szerencsét hozhat. A macska pedig – éppen démonikus asszociációi miatt – könnyen válhatott ennek a szimbolikus „ördögűzésnek” a célpontjává.
A történeti források arra is utalnak, hogy az esemény nem feltétlenül a társadalom peremén zajló barbár szokás volt. Egyes párizsi ünnepségeken a királyi udvar képviselői is jelen voltak. Ami ma büntetőeljárást vonna maga után, akkor nyilvános látványosság lehetett.
A macskák üldözéséhez kapcsolódó hagyományok máshol is felbukkannak.
A mai Belgium területén fekvő Ypres városához évszázadok óta kötődik a macskadobás története. A hagyomány szerint a harangtoronyból időnként macskákat hajítottak le. Hogy pontosan mikor kezdődött, milyen gyakran történt és mi volt az eredeti jelentése, arról több elmélet is létezik.
Az egyik magyarázat szerint a város textilraktáraiban tartott macskákat azért használták, hogy pusztítsák a gyapjút károsító rágcsálókat majd, amikor már nem volt rájuk szükség, kegyetlen módon megszabadultak tőlük. Más értelmezés vallási és démonológiai szimbolikát lát mögötte.
Ypres ma is megrendezi híres Kattenstoet, vagyis Macskafesztiválját, de szerencsére az élő állatok helyét régóta plüssmacskák vették át. A hagyomány így megmaradt, a kegyetlenség eltűnt belőle.
A „Katzenmusik” valójában nem macskazene volt
A német nyelvterülethez kötött Katzenmusik kifejezést is gyakran tévesen úgy magyarázzák, mintha macskák kínzásával járó ünnepséget jelentett volna. Valójában inkább fülsértő, szándékosan kaotikus zenebonát jelentett.
A jelenség rokona volt a francia charivari hagyományának: emberek edényeket egymáshoz ütögetve, ordítottak, sípoltak, és rettenetes zajjal gúnyoltak ki valakit, például egy társadalmilag rosszallott házasság miatt. A „macskazene” elnevezés a hangzavarra utalt, nem pedig szükségszerűen valódi macskák szerepeltetésére.
Ez fontos különbség, mert a középkori állatkínzás története köré az évszázadok során rengeteg utólagos túlzás rakódott.
Még a híres „macskamészárlás” sem középkori
A korszak kegyetlen állatkultúrájának egyik legismertebb történetét Robert Darnton amerikai történész tette híressé The Great Cat Massacre című könyvében. Egy 18. századi párizsi nyomdában az inasok állítólag összefogdosták és megölték gazdájuk macskáit, majd groteszk „bírósági tárgyalást” rendeztek fölöttük.
A történet azért különösen érdekes, mert az elkövetők számára mindez komikus lázadásnak számított munkaadóik ellen. A macskák ugyanis a gazdák elkényeztetett kedvencei voltak, miközben a munkások rossz körülmények között éltek.
Ez már nem középkor, hanem a 18. század volt és éppen ez mutatja, milyen óvatosan kell bánni az interneten terjedő „középkori macskakínzás” történetekkel.
A valóság nem az, hogy egész Európa évszázadokon át megszállottan üldözte volna a macskákat. Sokan szerették és hasznos állatként tartották őket. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy egyes helyeken és korszakokban a babona valódi, nyilvános kegyetlenséget igazolt.
Talán ez benne a legnyugtalanítóbb.
Nem az, hogy az emberek egykor hittek boszorkányokban, démonokban vagy mágikus állatokban. Hanem az, hogy amikor egy közösség elhitte: egy élőlény a „gonoszt” testesíti meg, a kegyetlenséget már nem kegyetlenségként látta.
Sőt, néha ünnepet rendezett köré.
