Semmi sem történt? Így ver át minket a történelem

Ha ma valaki azt mondaná nekünk, „képzeljék csak el, van egy nap a 20. században, amikor nem történt semmi”, valószínűleg csak legyintenénk, na persze. A háborúk, válságok, választások, botrányok, inflációs grafikonok és napi politikai cirkusz korában az „unalom” már-már luxuscikknek számít, különösen Magyarországon, ahol a közéletet leginkább a permanens forrongás érzése hatja át.

A mai olvasó, aki reggel úgy ébred fel, hogy már a telefonja értesítéseiből is háború, infláció, politikai botrány és kimerítő közéleti konfliktus ömlik rá, könnyen irigykedve nézhet erre a dátumra. Egy nap, amelyről a történelem azt mondja: „nem történt semmi különös”, ma már szinte luxusnak számít.

Pedig 2010-ben egy számítógépes kutatás adatbázismotorja tényleg azt dobta ki, hogy 1954. április 11. a „történelem legunalmasabb napja” volt. Gépi szemmel nézve és elemezve azon a napon, nem volt világháború, puccs, valamilyen világraszóló merénylet, nem volt korszakalkotó államfő születése vagy halála. A média éppen ezért rögtön felfigyelt és azonnal fel is címkézte ezt a napot, mondván „a történelem legunalmasabb napja”.

Csakhogy a történelem és az élet ritkán hagyja magát így leegyszerűsíteni.

A sztori egy gigantikus adatbázis sajátos szempontból történő feldolgozásával kezdődött. A kutatók több millió, 1900-ig visszanyúló eseményadatot szűrtek át egy erre a célra fejlesztett programon, csatákat, kormánybuktatásokat, államfőket, hírességek születését és halálát keresve. A szoftver dolgozott, szűrt, a megadott paraméterek alapján rangsorolt és egyszer csak jelzett:

„1954. április 11-én gyakorlatilag semmi kiemelkedő nem történt.”

Ha ma valaki azt mondaná nekünk, „képzeljék csak el, van egy nap a 20. században, amikor nem történt semmi”, valószínűleg csak legyintenénk, na persze.

Fotó: Photo by Julian Myles/Unsplash

Papíron persze történt ez-az, például Belgiumban választásokat tartottak, megszületett egy török tudós, meghalt egy egykori focista, aki már évtizedek óta nem lépett pályára. Ezek az algoritmus szemében nem érték el a „világtörténelmi” ingerküszöböt.

A gép tehát lezárta az ügyet, ez egy rendkívülien unalmas nap volt. Az élet viszont eközben csendben folydogált, csak éppen nem a tankönyvek, hanem a hétköznapi emberek szintjén.

Miközben a kód szerint „semmi” sem történt, Santa Barbarában egy hollywoodi melodráma csúcsjelenete zajlott. Az Universal stúdió fiatal színésznője, Suzan Ball, aki rokona volt a később legendássá váló Lucille Ball-nak, ezen a napon ment férjhez Richard Long színészhez. Romantikus sztori is lehetne, ha nem lenne benne egy súlyos csavar. A fiatal aránál az előző évben rákot diagnosztizáltak, és amputálni kellett a jobb lábát.

Az orvosok óvatosságra intették, ő viszont ragaszkodott ahhoz, hogy mankóval, műlábbal, díszes menyasszonyi ruhában vonuljon az oltárhoz. A templom padsoraiban fél Hollywood ott ült, színészek, rendezők, kollégák és ünnepelték, ahogy a „történelem legunalmasabb napján” egy fiatal nő úgy döntött, hogy nem engedi, hogy a betegsége írja meg helyette az élete forgatókönyvét.

Az adatbázis ezt ugyan nem látta, nem érzékelte úgy mint, egy „világtörténelmi esemény”. De emberileg elég nehéz unalmasnak nevezni.

Ugyanezen a napon egy másik amerikai történet is címlapért kiáltott, legalábbis a korabeli bulvár mércéjével.

Egy fiatal tévében is fellépő énekesnő évekkel korábban kollégiumi ágyának felső szintjén aludt, amikor két szobatársa „jópofa” tréfát eszelt ki, hideg vizet locsoltak rá, hogy megijesszék. A vicc azonban túl jól sikerült. A lány lezuhant az ágyról, és úgy beütötte az arcát, hogy több foga is kitört.

A történetből hosszú jogi hercehurca lett. A hölgy több tízezer dollárra perelte a tréfamestereket, majd hosszas huzavona után végül 4000 dollár kártérítést ítéltek meg neki. Abban a korban ez komoly összegnek számított, egy átlagos amerikai család házának árával vetekedett.

Miközben a gép úgy értékeli, hogy „semmi különös” nem történt, a valóságban egy rosszul elsült kollégiumi poénból klasszikus bulvársztori, és egy nagyon tanulságos precedens kelt életre, néha két fog többet ér, mint egy jó tréfa.

Közben Észak-Franciaországban a „semmi különös” vasárnapon épp az egyik legbrutálisabb egynapos kerékpárverseny zajlott, a Paris–Roubaix, a legendás „Pokol az északi macskaköveken”.

És nem csak a kerékpárosok hajtottak, Olaszországban sportkocsik szelték a vidéki utakat egy korabeli versenyen, Amerikában pedig golfversenyt nyertek elegáns kesztyűs bajnoknők. Ha valaki csak sportbulvárt akart fogyasztani, 1954. április 11-én sem maradt volna téma nélkül.

A számítógépes kereső szerint ezen a napon nem született „fontos” ember. Ez a mondat valószínűleg elég rosszul hangzana azok fülében, akik aznap fogták először a karjukban az újszülött gyereküket, mondjuk Magyarországon.

1954 tavaszán egy budapesti kórteremben ott feküdt egy édesanya, aki alighanem teljesen mással volt elfoglalva, mint a világtörténelemmel, ugyanis megszületett a fia. A baba később vízilabdázó lett, olimpiai aranyat nyert, és beírta magát a magyar sporttörténetbe.

Aznap még senki nem tudta, hogy egyszer majd himnusszal, címeres sapkában fogják ünnepelni. A számítógép számára pedig mindez csak egy sor volt a „születések” oszlopban – jelentőség nélkül. Ez jól mutatja, mennyire másképp működik az emberi emlékezet és a gépi logika.

És itt jön a történet talán legszebb, legfinomabb iróniája.

Egy nappal később, 1954. április 12-én Bill Haley stúdióba vonult, és felvette azt a dalt, amelyet sokan a rock and roll berobbanásának szimbólumaként tartanak számon: a Rock Around the Clock-ot.

Vagyis miközben 11-én a világ csak „tette a dolgát”, a megszokott templom, családi ebéd, macskaköves verseny, hollywoodi esküvő, kollégiumi vicc utórezgései, vetélkedő a tévében –, másnap már egy új korszak ajtaját döngették a stúdió falai között. Az ifjúság új kultúrát fedezett fel magának, a rockzene, a hatvanas évek lázadó hangulata, a tinédzser, mint kulturális főszereplő, mind ennek a korszaknak az utórengése.

Ha úgy tetszik, 1954. április 11. volt a nagy levegővétel a rock and roll megszületése előtt.

A „történelem legunalmasabb napja” így hirtelen sokkal kevésbé tűnik unalmasnak. Van benne lábamputált menyasszony, aki végigmegy az oltárig. Van benne kollégiumi tréfa, amelyből per és kártérítés lesz. Van benne kerékpáros pokoljárás macskaköveken, golfbajnoknők, tévés vetélkedő, megszülető olimpiai bajnok, és a háttérben már készülődik a rock and roll.

Ha ebből a nézőpontból nézzük, a nap unalmassága valójában arról árulkodik, hogyan szoktunk a történelemre nézni.

Mi többnyire csatákban, forradalmakban, rendszerváltásokban gondolkodunk. A gép is ezeket keresi. De a saját életünkre visszanézve szinte biztos, hogy nem a nagy világfordulók napjai jutnak először eszünkbe, hanem valami egészen más, például az a délután, amikor először találkoztunk valakivel, akiből később a társunk lett vagy az a nap, amikor megszületett egy gyerek, vagy az a vasárnap, amikor „csak úgy” együtt volt a család.

A világunk 1954 április 11. napja talán pont ezért volt izgalmas, emlékeztet rá, hogy a történelem nem csak a szalagcímekben zajlik. Néha csendben, a háttérben írja a legfontosabb fejezeteit.

És ki tudja, lehet, hogy ha ötven vagy száz év múlva egy algoritmus ránéz majd a mai napra, csak annyit mond, „semmi különös nem történt”.

Mi viszont pontosan tudni fogjuk, hogy ez nem igaz. Mert valakinek ez a nap volt „az a nap”. És ettől minden „unalmas” vasárnap hirtelen végtelenül érdekessé válik.