Öt évtizeddel ezelőtt, 1965. március 22-én választották meg a Román Kommunista Párt főtitkárává Nicolae Ceausescut, aki csaknem negyed évszázadon át vezette hazáját. Voltak jobb és rosszabb pillanatai: kedvelte őt a Nyugat is, mert nyíltan felszólalt a hatvannyolcas csehszlovákiai beavatkozás ellen, és a szovjet bojkott ellenére is sportolókat küldött a Los Angeles-i olimpiára. Diktatúrája azonban nyomorba taszította Romániát, a falurombolás pedig az egész világ viszolygását kiváltotta.
Azonnal meg kellett volna ölni Nicolae és Elena Ceausescut, amint elfogták őket 1989-ben, menekülés közben – legalábbis így fogalmazott húsz évvel később, egy 2009-ben adott nyilatkozatában az egyébként a nyilvánosság előtt viszonylag ritkán megszólaló Valentin Ceausescu, a házaspár legidősebb gyermeke, a szűkebb család egyetlen ma még élő tagja. A viharos decemberi események után a család több más tagjához hasonlóan őt is letartóztatták, és a börtönben, tévéközvetítésen nézhette végig szülei tárgyalását. „Szégyelltem, hogy román vagyok. Nem éreztem, hogy ők a szüleim” – mondta néhány évvel ezelőtt. A ma hatvanhét éves Ceausescu-fiú szerint azért kellett volna azonnal végezni a diktátor házaspárral, mert ezzel mintegy ezer emberéletet lehetett volna megmenteni: a forradalom napjainak a hivatalos adatok szerint ezerszáz áldozata volt, s a legtöbben 1989. december 22. és 25. között haltak meg. Ha rögtön megölik Nicolae és Elena Ceausescut, a zavargásoknak is hamarabb vége lehetett volna, és az ezerszáz ember közül sokan talán még ma is élnének. S a forradalom után ugyanúgy folytathatták volna munkájukat, ahogyan kilenc hónap múltán Valentin Ceausescu is visszatért a civil életbe, miután a helyzete rendeződött.
Ő ugyanis valójában egy tudósember – szakterülete a fizika –, s 1970 óta dolgozott a bukaresti Atomfizikai Intézetben. Szüleinek bukása után sem távolították el onnan, tehát nagy valószínűséggel saját jogon maradhatott ott, „érdemei elismerése mellett”, és nem csak a rokonság miatt.
Valentin Ceausescunak minden oka megvan arra, hogy kemény szavakkal beszéljen szüleiről, hiszen első házasságát annyira ellenezték, hogy feleségét, Iordana Borilát és gyermekét, az 1980-ban született Daniel Ceausescut elüldözték az országból, ők később Kanadában telepedtek le.
Börtönbarátság
Vasárnap lesz pontosan ötven éve, hogy Nicolae Ceausescu, a „Kárpátok géniusza” hatalomra jutott, vagyis 1965. március 22-én megválasztották a Román Kommunista Párt főtitkárává. Attól a Gheorghe Gheorghiu-Dejtől örökölte meg ezt a „sírig tartó” tisztséget, aki a negyvenes években a zsilvásárhelyi börtönben volt a cellatársa.
Gheorghiu-Dej az 1944. augusztus 23-i román kiugrás után vette át a párt vezetését, majd két évig volt közlekedési miniszter. Hivatalosan csak a háború befejezése után, 1945 októberében választották meg a román kommunisták első titkárává. Miután 1947. december 30-án I. Mihály király kényszerűségből végül lemondott, a kommunisták kerültek hatalomra, s Nicolae Ceausescu előbb a mezőgazdasági, majd 1950 és 1954 közt a honvédelmi miniszterhelyettesi pozíciót töltötte be, hiszen egykori cellatársa, Gheorghiu-Dej, aki időközben a párt belső harcaiban is egyre erőszakosabban gyűrte le ellenfeleit, felkarolta és támogatta őt.
Sőt egyes „találgatások” szerint a korábban, még a börtönben kialakult rövid szexuális kapcsolatuk alapozta meg Ceausescu későbbi politikai karrierjét. Akárhogy legyen is, Ceausescu később így töltött be egyre fontosabb pozíciókat, Gheorghiu-Dej mellett lett a politikai bizottság tagja, majd a központi bizottság titkára, tehát a párthierarchia második legfontosabb embere lett, miközben a volt cellatárs felállította a később hírhedtté vált Securitate hálózatát.
Gheorghe Gheorghiu-Dej halála után egyértelmű volt, hogy – a zsilvásárhelyi közös raboskodás emlékére – csakis Ceausescu követheti őt a párt élén, a megüresedett főtitkári pozícióban. Gheorghiu-Dej évekig küzdött a rákkal, s végül 1965. március 19-én hunyt el. Három nappal később tartották meg a pártkongresszust, amelyen utódját megválasztották. Vagyis „meghalt a király, éljen a király!”
Úton a falurombolásig
Ceausescu viszonylagos népszerűség mellett kezdte meg karrierjét a párt és az ország élén, azonban már ekkor is látszott, hogy igyekezett mindent a kezében tartani. Két évvel később, 1967. december 9-én vette át az államtanács vezetését attól a Chivu Stoicától, aki nem sokkal később „kegyvesztett” lett, majd – a hivatalos változat szerint – öngyilkosságot követett el.
Ceausescu 1974. március 28-án lett Románia elnöke, s ebben az időszakban még mindig megőrizte viszonylagos népszerűségét, nemcsak hazájában, de a nemzetközi kapcsolatokban is. Nyugaton elsősorban azért tekintettek rá „kezelhető” és elfogadható partnerként, mert a keleti blokkban az egyetlenként ítélte el az 1968-as csehszlovákiai bevonulást – Bukarestben egy százezreket megmozgató nagygyűlésen szónokolt a „baráti szocialista országok akciója” ellen –, 1984-ben pedig kiengedte a román sportolókat a Szovjetunió által bojkottált Los Angeles-i olimpiára. Rajtuk kívül, a szocialista országok közül, csak a kínai és a jugoszláv sportolók vettek részt az ötkarikás játékokon. De a diktátor őrülete már ekkoriban is megmutatkozott, még ha az egyértelmű jelekből nem is mindig olvasták ki szívesen a nyilvánvaló fejleményeket. Így például akkor sem, amikor Románia az utolsó baniig visszafizette az államadósságát, amit Nyugaton természetesen egyöntetű örömködéssel fogadtak és megbecsüléssel díjaztak, csak hát Ceausescu ebben az igyekezetében olyan nyomorba taszította hazáját,
illetve népét, amelyből lényegében máig sem tudott kikecmeregni.
A román kommunista vezetés programszerű magyarellenes magatartása azonban nem Ceausescuval kezdődött, hanem jóval korábban még elődje, Chivu Stoica alapozta meg az államtanács élén. Ő ugyanis már az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése után – az utódállamok örök és megkerülhetetlen, gyógyíthatatlan frusztrációjával – arról beszélt, hogy „a magyarországi ellenforradalom határrevíziót követelt”. Tény, hogy a forradalom napjaiban Romániában ilyen tartalmú propagandát terjesztett a Securitate, sőt még magyar nyelvű szórólapokat is nyomtatott, amelyen a budapesti műegyetemisták követelései közé becsempészett egy olyat is, amelyik egyértelműen a határrevízióra utalt. S úgy terjesztette ezeket a nyomtatványokat, mintha Budapestről csempészték volna át…
A román vezetés ugyanis megrettent a más szocialista országokon – Poznantól a Corvin közig – végigsöprő eseményektől, és azt a stratégiát választotta, hogy inkább nemzeti, határrevíziós kérdésként tematizálja a történéseket, mert ezzel kiválóan rájátszhat a lakosság félelmeire, letörheti a kezdetben igen széles körben megnyilvánuló szimpátiát, megalapozhatja az ellenállását. És bejött a Securitate számítása, a román lakosság megrettent a terjedő szóbeszédtől, a hírektől, amelyek olykor már arról is szóltak, hogy a magyar forradalmárok már át is lépték a határt, s így a Bukarestben korábban megtartott szimpátiatüntetéseken éledező forradalmi hangulat is azonnal megváltozott, mondhatni, a visszájára fordult.
Románia 1989 tavaszára fizette vissza az összes külső adósságát, de a diktátor őrülete ekkorra már teljesen kibontakozott, és nemcsak abban nyilvánult meg, hogy iszonyatos beruházásokba, építkezésekbe kezdett, amelyeket az ország képtelen volt elviselni, s nem is csak annyiban, hogy egy olyan bank megalapítását tervezte, amelyik az úgynevezett „harmadik világ” országait támogatta volna, hanem például abban is, hogy 1988. április 29-én Nicolae Ceausescu meghirdette az úgynevezett településszisztematizálási tervet – vagyis a falurombolást. S úgy tervezte, hogy az ezredfordulóig meg is valósíthatják a nagyszabású elképzelést.
A településszisztemalizálási terv lényegében az ország teljes falurendszerét felforgatta volna, és úgynevezett agráripari centrumokat hoztak volna létre helyette; az elképzelés a tizenháromezer romániai falu csaknem felének a „beszántását”, „ledózerolását”, vagyis felszámolását irányozta. A párt programjában már a hetvenes években kiemelt jelentőséggel szerepelt az erőltetett városiasítás, ami igencsak jól mutatott a statisztikákban: ötvenegy község vált várossá. A vidéki területrendezési elképzeléstől a pártvezetés a mezőgazdasági művelésre alkalmas területek háromszázaléknyi növekedését várta.
Lélekszámuk miatt a romániai magyar falvak nem érték el az „életképessé nyilvánítás alsó határát”, de hasonlóképp kerültek veszélybe a németlakta települések is. Az ő helyzetüket nehezítette még az is, hogy a Német Szövetségi Köztársaságba való tömeges kivándorlás miatt nagyon megcsappant a német kisebbség részaránya, és ez a folyamat azokban az években szinte megállíthatatlannak tűnt. A falurombolási program természetesen a nemzetiségek szellemi hagyományai és közösségi tudata ellen is irányult, az úgynevezett argáripari centrumok kialakítása, a falusi lakosság „összeköltöztetése” a kialakítandó településeken a román lakosság módszeres betelepítésével egyértelműen kisebbségellenes lépés volt, és az asszimilációt is gyorsította/sürgette volna.
Román értelmiségiek is felemelték hangjukat az őrült elképzelés ellen, és külföldre is eljutott a híre: Ausztria és a Német Szövetségi Köztársaság hivatalosan is tiltakozott a település-szisztemalizálási terv miatt, és kiéleződött a magyar–román viszony is. Emlékezetes volt a Hősök terén 1988. június 27-én a falurombolás ellen megtartott demonstráció, amelyen mintegy hatvan–hetvenezer ember vett részt. Három nappal később az Országgyűlés állásfoglalásban hívta fel a romániai Nagy Nemzetgyűlés figyelmét a megsemmisítésre kijelölt falvak felbecsülhetetlen történelmi és kulturális értékeire. Grósz Károly, akkori magyar miniszterelnök augusztus 28-án Aradon találkozott Nicolae Ceausescuval, de a több mint nyolcórás tárgyalásukon sem tudta őt eltéríteni ettől az őrültségtől. A találkozó eredménytelenül zárult, és a településszisztemalizálás folyamatát, akárcsak eszmei szerzőjét, a diktátort az 1989. december 22-én kezdődött forradalom söpörte el.
Szentté avatás
Habár Nicolae Ceausescu rendszeresen úgy emlékezett meg édesapjáról, Andruta Ceausescuról, mint egy goromba, iszákos emberről, aki részegen rendszeresen verte a feleségét és a gyermekeit, tehát nem festett róla idillikus képet a nyilvánosság előtt, a maga módján végül mégis „szentté avatta” őt is és édesanyját is. Alig néhány hónappal a romániai forradalom után, 1990 márciusában szinte a teljes világsajtó átvette a híradásokat, hogy a diktátor szülőfaluja, Scornicesti ortodox templomának több száz szentet ábrázoló díszítése között megtalálták Nicolae Ceausescu szüleit és nagyszüleit is. Az épület központi részén, a bejárattól balra és jobbra ábrázolták őket idillikus népviseletben – a bejárat felett pedig a Szűzanya és a kis Jézus látható.
Ezt a munkát azonban nem a diktátor vezérelte le. Az Adevarul című román lap akkor ugyanis azt írta, hogy a templom faliképeit néhány évvel korábban festették, a munkálatokat pedig a diktátor nővére, Elena Ceausescu Barbulescu irányította, aki akkoriban Olt megye művelődési és oktatási felelőse volt. Constantin Mateescu, a templom papja a forradalom után át akarta meszeltetni ezeket a freskókat, de a hívek – és köztük néhány újságíró – rábeszélték, hogy mintegy kordokumentumként, a diktatúra jellegének szemléltetésére, őrizze meg a képeket, mert biztosan akadnak majd kutatók, akiknek a korszak tanulmányozásához igen hasznosak lehetnek ezek az alkotások.
