Régóta széles körben dokumentált tény, hogy a kutyák képesek kiszimatolni az emberi félelmet. Bár ezt a figyelemre méltó képességet sokáig a több ezer éves háziasítás eredményének tartották, egy friss tanulmány szerint a farkasok is megérzik a félelmünk szagát, méghozzá kísértetiesen hasonló viselkedési mintákat produkálva.
A kutyák azon képessége, hogy reagálnak az emberek által kibocsátott kémiai jelekre, széles körben dokumentált tény, ami alapvetően meghatározza az érzelmi jelzéseink olvasásának képességét. Míg ezt a figyelemre méltó, fajok közötti kapcsolatot gyakran a több ezer éves háziasítás eredményeként magyarázzák, egy új kutatás rámutatott: a farkasok is képesek megérezni a félelmünk szagát.
Korábbi, házi kutyákon végzett vizsgálatok már kimutatták, hogy az állatok megváltoztatják a viselkedésüket, sőt, akár a pulzusszámuk is megnő, ha emberi verejtékből származó, félelemhez köthető vegyületeket szimatolnak. Mivel ezt a reakciót kölyök- és felnőtt kutyáknál egyaránt megfigyelték, a kutatók úgy vélik, hogy az úgynevezett kemojelekre adott válasz genetikailag kódolt, nem pedig tanult, vagy a környezeti hatások során elsajátított viselkedés.
Az azonban eddig kevésbé volt világos, hogy ez az emberi kémiai jelekkel szembeni genetikai érzékenység a háziasítási folyamat során alakult-e ki, vagy már a mopszok, uszkárok és pomerániai törpespiccek vad őseiben is jelen volt.
Ennek kiderítésére egy új tanulmány szerzői tíz nőtől vettek izzadságmintákat közvetlenül azután, hogy a kísérleti alanyok megnéztek egy pihentető természetfilmet, illetve egy horrorfilmet. Ezeket a hónaljból származó mintákat ezután egy tizenegy kutyából és nyolc farkasból álló csoporttal szagoltatták meg. Valamennyi állat fogságban született és nevelkedett, így szocializálódott az emberi jelenléthez.
Az állatoknak egyenként két mintát mutattak meg: az egyik a horrorfilm nézése közben keletkezett izzadságot tartalmazta, a másikból viszont hiányoztak ezek a félelemhez köthető vegyi anyagok. Összességében a kutyák és a farkasok nem mutattak egyértelmű preferenciát abban, hogy melyik mintát szimatolják, de feltűnően hasonló viselkedést produkáltak, amikor a félelemmel átitatott szagok voltak jelen.
Pontosabban: mindkét faj egyedei kevesebb időt töltöttek a minták közvetlen közelében, és többször néztek a gondozójukra, amikor olyan teszthelyiségbe vezették őket, amely az emberi félelem szagát árasztotta.
„A kutyák és a farkasok reakciói szinte minden tekintetben megegyeztek, amikor a minták egyikében a félelem, és nem csupán egy semleges szag volt jelen” – állapították meg a kutatók.
„A vizsgálat tovább erősíti azokat a szaporodó bizonyítékokat, amelyek szerint számos állat képes érzékelni a finom, tudattalan emberi kommunikációs jelzéseket” – tették hozzá, utalva arra, hogy ez a képesség a kutyaféléknél már jóval azelőtt kialakulhatott, hogy az ember háziasította volna őket.
Mivel azonban a kísérletben részt vevő farkasokat emberek nevelték fel, a kutatás eredményeiből nem lehet messzemenő következtetéseket levonni arról, hogyan reagálnának ezekre a kémiai jelekre a vadon élő példányok.
„Éppen ezért nem teszünk semmilyen megállapítást a vadon élő farkasok viselkedésével kapcsolatban; csupán azt hangsúlyozzuk, hogy azonos életkörülmények között a kutyák és a farkasok hasonló érzékenységet mutatnak az emberi félelem szagára” – magyarázták a tanulmány szerzői.
Mindez az emberi kemojelekre adott reakciók mély evolúciós gyökereit bizonyítja, és arra enged következtetni, hogy „nem feltétlenül a háziasítás volt a fő mozgatórugója annak, hogy a kutyák – és más háziasított állatok – érzékennyé váltak más fajok félelemszagára” – vonták le a végső következtetést a szakemberek – írta meg az IFLScience.
