Az AI Summit 2026 első napjáról szóló tudósításunk végén azt írtuk, hogy egy ilyen konferencia újságíróként különös sportág.
A második napra kiderült, hogy ezt szó szerint kell érteni.
Továbbra is egyszerre futott annyi érdekes előadás a Magyar Zene Házában, a Néprajzi Múzeumban és a környező helyszíneken, hogy időnként a szakmai kíváncsiság és a rendelkezésre álló lábak teherbírása között kellett kompromisszumot kötni. Az AI Summit keddi programja ismét több mint százötven előadást, beszélgetést és workshopot kínált.
Mire délután lett, a fitneszgyűrűm legalább egy problémát már megoldottnak tekintett.
Bezárult.
Vagyis, ha valaki azt kérdezné, mire jó még a mesterséges intelligencia, az első két nap személyes tapasztalata alapján a válaszhoz immár hozzátehetjük:
közvetett módon a napi mozgáscél teljesítésére is.
Elég hozzá egy tízszínpados konferencia és az a rossz szokás, hogy az ember minden érdekes előadáson egyszerre szeretne ott lenni.
Csakhogy a Magyar Hírlap belföldi közéleti lap, ezért a második napon tudatosan más prioritást választottunk.
A délutáni programban ugyanis az M.I. már nem elsősorban arról szólt, mire képes egy modell vagy milyen gyors lesz a következő generáció.
Hanem arról, mit kezd vele a magyar politika és a magyar állam.
Ennek egyik legérdekesebb állomása Radnai Márk szereplése volt.
Egy digitális párt után jöhet-e digitálisabb állam?
A Tisza alelnöke, országgyűlési képviselője és a működő és emberséges Magyarországért felelős kormánybiztos Murányi Andrással beszélgetett „Virális pártként kormányon, egy digitális párt felemelkedése és az AI” címmel. Az AI Summit hivatalos bemutatkozása is azt emeli ki, hogy Radnai jelenlegi feladata a társadalmi részvétel új formáinak és egy emberközpontúbb állami működésnek a kialakítása.
Első látásra adná magát, hogy egy ilyen beszélgetés a Tisza digitális kampányáról szóljon.
Radnai azonban ennél érdekesebb irányba vitte.
A 2026-os választási kampányban az M.I.-t állítása szerint nem látványos generált videók vagy képek gyártására használták, hanem a háttérben: adatok elemzésére, a több tízezer fős politikai közösség működésének megértésére és az aktivitási mintázatok felismerésére.
Ez azért lényeges különbség, mert jól mutatja Radnai technológiai gondolkodását.
Számára a M.I. láthatóan nem dekoráció, hanem
Infrastruktúra.
Nem attól érdekes, hogy a választó meglátja, hanem attól, hogy a háttérben valamit jobban lehet tőle megszervezni.
És most ugyanezt a logikát próbálná átvinni a pártszervezésből az állam működésébe.
Nem megkérdezni az embereket, hanem végigkövetni, mi lett a válaszukkal
Radnai egyik legérdekesebb gondolata éppen a társadalmi egyeztetésről szólt.
A hagyományos modell többnyire egyszerű. Az állam feltesz néhány kérdést, az emberek válaszolnak, elkészül egy jelentés, majd jó esetben valaki elolvassa.
Radnai más rendszert képzel el.
Az állampolgár előbb információt kapna az adott problémáról, megismerhetné a különböző álláspontokat és nemzetközi példákat, saját prioritásokat állíthatna fel, majd akár szabad szöveges javaslatot is tehetne. A M.I. feladata ezeknek a tíz- vagy akár százezres nagyságrendben érkező szöveges véleményeknek a rendszerezése lenne. Témák felismerése, hasonló állítások összekapcsolása és egy olyan struktúra kialakítása, amelyet már ténylegesen használni lehet a döntés-előkészítésben.
A fontos szó azonban itt nem a M.I.
Hanem a visszacsatolás.
Mert egy társadalmi konzultáció akkor válik hitelessé, ha a résztvevő nemcsak elküldi a véleményét, hanem később azt is látja:
mi történt vele?
Melyik javaslat került be?
Melyiket vetették el?
Miért?
Radnai elképzelése szerint a társadalmi visszajelzések, szakértői elemzések, gazdasági következmények és különböző szakpolitikai alternatívák egy helyen jelennének meg a döntéshozók előtt. Egy miniszter így nem egyszerűen egy kész előterjesztést kapna, hanem láthatná azokat a társadalmi és szakmai rétegeket is, amelyekből a döntés megszületik.
Ez már nem egyszerű digitalizáció.
Ez más döntéshozatali kultúra lenne.
Legalábbis akkor, ha valóban működik.
De ki védi meg az adatokat a politikától?
Radnai ezen a ponton maga vetette fel a rendszer egyik legkényesebb problémáját.
Ha egy állam részletesen látja, mit gondolnak tíz- vagy százezrek közmédiáról, közlekedésről, egészségügyről vagy bármilyen más politikailag érzékeny kérdésről, akkor nem egyszerű adatbázis jön létre.
Politikai erőforrás jön létre.
Radnai ezért úgy látja, hogy egy ilyen rendszer szakmai kontrollját nem szabad egyszerűen a mindenkori kormány kezébe adni. Az infrastruktúra és az adatbiztonság lehet állami, de a kérdések és az egyeztetések szakmai felügyeletébe független szereplőket, például kutatóintézeteket is bevonna. Ellenkező esetben szerinte egy későbbi kabinet könnyen politikai kommunikációs eszközzé változtathatná az egész konstrukciót.
Ez talán az egész beszélgetés egyik legfontosabb önkorlátozó gondolata volt.
A digitális állam ugyanis nem attól lesz modernebb, hogy többet tud rólunk.
Hanem attól, hogy pontosan szabályozza, mit szabad kezdenie azzal, amit tud.
Radnai szerint van honnan indulni
A technológiai jövőkép mellett a kormánybiztos jóval kevésbé hízelgő képet festett a magyar államigazgatás jelenlegi digitális állapotáról.
Radnai szerint egyes, a kormányváltás után átvett területeken olyan alapvető informatikai hiányosságokkal is találkoztak, amelyek mellett az innováció előtt előbb magát az infrastruktúrát kell rendbe tenni. Saját megfogalmazása ennél jóval keményebb volt: a kiinduló állapotot a „kőkorszakkal” érzékeltette.
Ez tulajdonképpen az állami digitalizáció egyik kevésbé látványos igazsága.
Könnyű M.I.-ügynökökről, automatizált közigazgatásról és prediktív állami szolgáltatásokról beszélni.
Csakhogy, ha az alaprétegben elavult rendszerek, rosszul összekötött adatbázisok vagy hiányos hálózatok működnek, akkor először nem a jövőt kell megépíteni.
Hanem a jelent.
Radnai ugyanakkor az új kabineten belül erős érdeklődést érzékel az adatalapú döntéshozatal iránt; Vitézy Dávid közlekedési és beruházási minisztert külön is példaként említette, akinek csapata több területen keresett már strukturált társadalmi visszajelzésekre építő megoldásokat.
A parlamentről már jóval kevésbé optimistán beszélt
Ha a technológiáról Radnai optimistán beszélt, a politikai kultúráról lényegesen sötétebb volt a képe.
Első parlamenti hónapjai alapján úgy érzi, hogy a magyar Országgyűlésben továbbra is túlságosan sok kérdés válik azonnal politikai győzelem vagy vereség ügyévé és kevés tér marad a szakmai vita számára. A parlamenti atmoszférát kifejezetten lehangolónak és toxikusnak írta le, és azt mondta, saját politikai működésében szeretné elkerülni ennek a kommunikációs kultúrának az átvételét.
Ez különösen érdekes kontrasztot teremtett a beszélgetésben.
Az egyik oldalon egy olyan digitális döntéshozatali rendszer víziója jelent meg, amelyben adatok, érvek, szakértői vélemények és állampolgári javaslatok strukturáltan találkoznak.
A másikon ott van a parlamenti politikai (emeljük ki, hogy magyar) valóság, amelyet Radnai saját tapasztalata szerint még mindig gyakran a narratívák ütköztetése vezérel.
A kérdés ezért nem pusztán az, hogy képes-e a M.I. jobb információt adni a döntéshozónak.
Hanem hogy a politika akar-e jobb információ alapján dönteni.
Ez már nem informatikai probléma.
Az állam ne csak ellenőrizze az állampolgárt
A beszélgetés végére pedig kirajzolódott Radnai személyes prioritása is.
Murányi András a következő választások felé terelte a beszélgetést, de Radnai szerint most nem annak kellene elsődlegesen foglalkoztatnia a kormányt, hogyan nyeri meg a következő kampányt.
Hanem annak, mit érzékel addigra az állampolgár a saját életében az állam működéséből.
Az elképzelése egy olyan digitális állam, amely csak annyi adatot kér vagy továbbít, amennyire valóban szüksége van. Ha például egy hatóságnak csupán azt kell ellenőriznie, van-e valakinek érvényes jogosítványa, ne legyen szüksége az állampolgár teljes adatkészletére. Ugyanez a minimalizáló logika jelenhetne meg digitális személyazonosságnál, egészségügyben vagy vállalkozói ügyintézésben.
De Radnai ennél tovább ment.
A jól működő digitális állam szerinte nemcsak ellenőriz.
Segít is.
Ha egy új vállalkozás elindul, az állam releváns támogatási vagy szakmai programokat ajánlhat számára. Ha átmeneti problémába kerül, nem feltétlenül az első reflexnek kellene lennie, hogy büntetést küldünk – bizonyos helyzetekben képzés, figyelmeztetés vagy segítség is következhetne. Ezt Radnai az állami „törődés” logikájához kötötte.
És talán ez foglalja össze legjobban, milyen irányba szeretné vinni saját munkáját.
Nem egy látványosan mesterségesintelligencia-alapú államot akar.
Hanem egy kevésbé mesterségesen bonyolult államot.
Olyat, ahol a technológia lehetőleg a háttérben dolgozik, az állampolgár pedig leginkább abból veszi észre, hogy valami megváltozott:
kevesebbet vár.
kevesebbszer adja meg ugyanazt az adatot.
könnyebben érti, mi történik az ügyével.
és néha azt is érzi, hogy az állam nem vele szemben, hanem érte működik.
Radnai szerint, ha 2029-re vagy 2030-ra ebből valóban érzékelhető eredmény lesz, akkor a következő választás előtt kevesebb szükség lesz kommunikációs trükkökre. Ha nem lesz, a választók joggal keresnek más lehetőséget.
Ez pedig már aligha M.I.-kérdés.
Ez egyszerűen a kormányzás mércéje, de ahogy jellemezte önmagát:” idealista vagyok, és eddig bejött.”
A politikai szál Radnainál nem ért véget
A délutáni politikai blokkban Orbán Balázs, Orbán Viktor korábbi politikai igazgatója is színpadra lépett a „Chipek, adatok, profit – az AI globális versenye” című beszélgetésben. Szerinte Európa nem egyszerűen technológiai, hanem stratégiai lemaradásba került. A M.I.-versenyben a számítási kapacitás, a chipek, az adatok és a beruházási döntések egyre inkább geopolitikai erőforrássá válnak, miközben a kontinens szerinte nem mindig oda koncentrálja forrásait, ahol a következő technológiai korszak versenyképessége eldől.
Nem sokkal korábban egészen más oldalról közelítette meg ugyanezt a problémát Pogátsa Zoltán és Horn Gábor a politikai nyilvánosság és a közbizalom jövőjéről szóló kerekasztalon. A hivatalos program is ezt a kérdést tette a beszélgetés középpontjába: mit tesz a M.I. a politikai nyilvánossággal, a manipulációval és azzal, amit még közösen valóságnak tekintünk.
Horn lényegi állítása az volt, hogy a politikai manipuláció természetesen nem a M.I.-vel kezdődött, de a technológia minden korábbinál hatékonyabb eszközt adhat hozzá. Szerinte a hagyományos médiakapuk és szerkesztői szűrők már a közösségi média megjelenésével meggyengültek, az M.I. pedig ezt a folyamatot tovább gyorsíthatja. Pogátsa ennél árnyaltabban a technológia kettős természetét emelte ki. Ugyanaz az eszköz manipulálhat, de közben korábban elérhetetlen információhoz is hozzásegítheti az embereket. A veszélyt ezért kevésbé magában a technológiában, inkább abban látta, ki birtokolja, ki ellenőrzi és milyen gazdasági vagy politikai érdek szerint használja.
Ez a három egymást követő beszélgetés együtt különösen jól mutatta az AI Summit politikai rétegének lényegét, Radnai azt kérdezte, hogyan használhatja jobban az állam a M.I.-t, Horn és Pogátsa azt, hogyan változtatja meg a M.I. magát a politikai nyilvánosságot, Orbán Balázs pedig azt, milyen helyet foglalhat el Európa abban a globális technológiai versenyben, amely mindkettő hátterét meghatározza.
A politika előtt még feltették néhányan a kellemetlenebb kérdést, hogyan maradjunk egyáltalán képben?
A délutáni politikai beszélgetések előtt az AI Summit visszarántott bennünket ahhoz a problémához, amely előbb-utóbb mindenkit személyesen érint.
Nem ahhoz, hogy mire lesz képes a M.I. öt év múlva.
Hanem ahhoz, hogy mi képesek leszünk-e lépést tartani vele.
Bíró Pál, a Google Magyarország country managere technológiai optimistaként beszélt a M.I.-ről. Az AlphaFold példáján mutatta meg, milyen tempóban fordulhat át a technológiai fejlődés valódi tudományos eredménnyé. A rendszer már több mint 200 millió fehérje térszerkezetét jelezte előre és kutatók milliói használják többek között daganatos betegségek és más kórképek vizsgálatában.
De számomra nem ez volt az előadás legerősebb mondata.
Bíró arról beszélt, hogy a fejlődés sebessége miatt a folyamatos tanulás lassan nem szakmai előny, hanem túlélési feltétel.
Saját munkarendjében ezért – ahogy fogalmazott – igyekszik a pénteki napot úgy alakítani, hogy jusson ideje tanulni.
Első hallásra ez akár vezetői időmenedzsment-tippnek is tűnhet.
Valójában ennél sokkal többről szól.
Korábban egy szakember megszerezhetett egy tudást, amelynek jelentős része éveken keresztül használható maradt. Ma a technológiai vezetők egy részének már hetente időt kell elkülönítenie pusztán arra, hogy ne veszítse el a fonalat.
A jövő egyik legfontosabb munkahelyi készsége ezért talán nem az lesz, hogy mit tudunk, hanem hogy milyen gyorsan tudunk újra megtanulni valamit.
És ez nemcsak az informatikusokra vonatkozik.
Orvosra.
Újságíróra.
Tanárra.
Jogászra.
Vállalatvezetőre.
Tulajdonképpen mindenkire, akinek a munkájába a M.I. valamilyen formában belép.
Bíró közben arra is figyelmeztetett, hogy a technológiai gyorsaság nem jelentheti a kontroll feladását. Vállalati szinten egyre fontosabb lesz tudni, milyen adat kerülhet külső modellbe, mit használhat fel a szolgáltató továbbfejlesztésre, és hogyan védhetők a bizalmas információk; állami szinten ugyanez már szuverenitási kérdés.
Az AGI, vagyis az általános mesterséges intelligencia körüli jóslatokkal szemben ugyanakkor jóval óvatosabb volt. A jelenlegi nagy kijelentések egy részét inkább marketingnek tartja, miközben szerinte is egyre nehezebb lesz meghúzni a határt a rendkívül erős specializált rendszerek és egy valóban általános intelligencia között.
És talán éppen ezért volt fontos az a bizonyos péntek.
Mert miközben mindenki azt próbálja megjósolni, mikor érkezik el az AGI, van egy sokkal közelebbi határidőnk.
A következő munkanap.
Arra ugyanis már most fel kell készülnünk.
Nem elég, hogy az ember tanul – a cégnek is kell egy memória
Bíró Pál pénteki tanulónapja után adódott a kérdés, rendben, az ember megpróbál lépést tartani a technológiával.
De mi történik a vállalattal?
Ott ugyanis a tudás különösen furcsa életet él.
Van belőle az e-mailekben.
Az Excel-táblákban.
A Teams-üzenetekben.
A dokumentumokban.
És van abból a különösen nehezen digitalizálható fajtából is, amelyet úgy hívunk:
„kérdezd meg Józsit, ő már tíz éve itt dolgozik.”
Bernáth Roland digitális üzleti stratéga „Növessz AI agyat a cégednek” című előadása pontosan ezt a problémát ragadta meg. Az egyik diája talán az egész gondolatmenetet összefoglalta: minden vállalatnak van „agya” – csakhogy az többnyire szétszóródva él e-mailekben, üzenetekben, táblázatokban, adatbázisokban és az emberek fejében.
A M.I. pedig lehet bármilyen okos, ettől még nem tudja automatikusan, hogy egy adott ügyfélnek tavaly külön kedvezményt ígértünk, milyen belső szabály vonatkozik egy kivételes esetre, vagy miért döntött másképpen a vállalat három hónappal korábban.
Bernáth frappáns megfogalmazása szerint:
a M.I. már elég okos – csak éppen a cégedet nem ismeri.
A következő vállalati ugrás ezért szerinte nem egyszerűen az lesz, hogy minden dolgozó kap egy chatbotot.
Hanem az, hogy a szétszórt vállalati tudásból lekérdezhető, folyamatosan frissülő intelligenciaréteg épül. Ehhez a M.I.-nek nemcsak fájlokat kell látnia, hanem – megfelelő jogosultságok és adatvédelmi korlátok mellett – értenie kell a folyamatokat, ügyfélkapcsolatokat, döntéseket és azok következményeit is.
És ami még fontosabb:
vissza kell tudnia tanulni abból, mi történt.
Mi működött?
Mi nem?
Miért döntöttünk úgy?
Mi lett az eredménye?
Vagyis a vállalat nem attól válik M.I.-alapúvá, hogy előfizet egy modellre.
Hanem attól, hogy képes saját működéséből tanuló rendszert építeni.
Csak egy dolgot ne automatizáljunk: a rossz működést
Tóth Zoltán Márton IT üzleti elemző és M.I.-implementációs szakértő előadása tulajdonképpen tökéletes ellensúlyt adott ehhez.
Mert mielőtt minden vállalat rohanni kezdene saját „digitális agyat” építeni, érdemes feltenni egy kevésbé látványos kérdést:
biztosan jó az a folyamat, amelyet automatizálni akarunk?
Tóth egyik legfontosabb állítása szerint sok M.I.-projekt nem azért bukik el, mert rossz a technológia, hanem azért, mert a vállalat valójában nem mérte és nem értette meg elég mélyen saját működését. Ilyenkor az automatizálás könnyen csak gyorsabbá tesz egy eleve rosszul felépített folyamatot.
Magyarul:
ha egy vállalat napi nyolc órán keresztül feleslegesen visz egy vödör vizet A-ból B-be, akkor nem biztos, hogy az első innovációs feladat egy M.I.-vezérelt robot beszerzése, amely ugyanezt három perc alatt megoldja.
Talán előbb érdemes megkérdezni:
minek visszük oda a vizet?
Tóth ezért tesztelési környezetet, „agent labot” javasol, ahol a M.I.-ötleteket még a teljes bevezetés előtt üzleti érték, mérhetőség és biztonság alapján lehet kipróbálni. Az általa bemutatott módszertanban a mesterséges intelligencia elemzi a folyamatokat, keresi a szűk keresztmetszeteket és gyökérokokat, de az eredmények emberi validáció mellett kerülnek tovább.
És az előadás végén elhangzott mondatot nehéz volna jobban megfogalmazni:
ne automatizáljuk a pazarlást.
Ez talán a M.I.-korszak egyik legegyszerűbb vállalati szabálya.
A kisebb cégnek pedig akár előnye is lehet
Bernáth előadása ezen a ponton egy kifejezetten optimista gondolattal szolgált a kisebb vállalkozásoknak.
A nagyvállalatnak több pénze, több embere és általában nagyobb informatikai infrastruktúrája van.
A kisebb cégnek viszont lehet valamije, ami az M.I.-korszakban különösen értékessé válik:
sebessége.
Kevesebb szervezeti szint.
Rövidebb út a tudástól a döntésig.
Kevesebb bizottság, amelynek előbb még be kell ütemeznie egy megbeszélést arról, mikor üljünk össze megbeszélni az előző megbeszélést.
Bernáth ezt egyenesen „történelmi előnynek” nevezte. A kisebb vállalatok gyorsabban alakíthatják át folyamataikat és hamarabb válhatnak valóban M.I.-alapú szervezetté.
És ezzel valahogy vissza is értünk a kétnapos AI Summit egyik legfontosabb tanulságához.
Nem feltétlenül az nyer, akinek a legerősebb modellje van.
Hanem az, aki érti, mire használja.
Két nap után már nehezebb egyszerű mondatokat mondani a M.I.-ről
Hétfő reggel még Tanács Zoltán miniszter arról beszélt, hol találhat helyet Magyarország az amerikai–kínai technológiai versenyben.
Utána jött egészségügy.
Kutatás.
Kína.
Világűr.
Hadviselés.
Generációk.
Kedden pedig eljutottunk a magyar politikához, az állam digitalizációjához, a politikai nyilvánossághoz, a Google technológiai optimizmusához és végül ahhoz, hogyan kellene átalakítani egy vállalat működését úgy, hogy a M.I. ne drága játékszer, hanem tényleges érték legyen.
És szerintem éppen ettől volt különösen magas színvonalú az AI Summit 2026.
Nem próbált egyetlen választ adni arra, mi lesz a mesterséges intelligenciából.
Túl komolyan vette a témát ahhoz, hogy ilyen egyszerű választ adjon.
A rendezvény szerkesztésének ereje éppen a sokféleségében volt, ugyanazt a technológiai változást politikus, orvos, kutató, űrhajós, katona, pszichológus, vállalatvezető, informatikus és üzleti stratéga szemével is meg lehetett nézni.
A tíz-húsz perces előadások pedig gyakran éppen azért működtek, mert nem volt idő másfél órán át kerülgetni a lényeget.
Oda kellett menni.
El kellett mondani.
Tovább kellett adni a színpadot.
Az újságírónak pedig maradt a már említett sportteljesítmény: eldönteni, melyik terembe rohanjon következőnek.
És vajon mi lesz 2027-ben?
Az idei rendezvény mottója:
AI IS NOW.
Nehéz vitatkozni vele.
A mesterséges intelligencia már nem egy jövőbeli technológia, amelyről szakértők konferenciákon találgatják, hogy egyszer majd mire lesz jó.
Itt van.
Használjuk.
Hibázunk vele.
Tanuljuk.
Beépítjük.
És közben szinte hetente változik, mire képes.
Ezért hazafelé már azon gondolkodtam, vajon mi lesz az AI Summit 2027 mottója.
Lesz-e még értelme azt mondani, hogy „AI is now”?
Vagy addigra annyit változik minden, hogy egészen új kérdést kell feltenni?
Egy év ebben a technológiai korszakban ugyanis lassan nem egyszerűen tizenkét hónap.
Néha inkább egy kisebb történelmi korszak.
Tavaly még azt kérdeztük, mire lesz képes a gép.
Idén egyre többször azt kérdeztük, mire használjuk.
Lehet, hogy jövőre már azt kell majd megkérdeznünk:
hogyan éltünk nélküle?
Az biztos, hogy ha az AI Summit 2027 csak feleannyira gyorsan változik majd, mint maga a technológia, akkor jövő szeptemberben megint érdemes lesz kényelmes cipőben érkezni.
A fitneszgyűrű miatt pedig most már végképp nem aggódom.
