Az AI Summit 2026 első napján a szuperintelligenciától a hadviselésen át az egészségügyig jutottunk el, végül egy generációkutató tette fel a legfontosabb kérdést

A Magyar Hírlap szerkesztősége három nappal a Republikon Intézet „M.I. a helyzet? – Magyarország a mesterséges intelligencia korában” című konferenciája után újabb meghívást kapott. Hétfőn elkezdődött a kétnapos AI Summit Budapest 2026, amely egészen más léptékben próbál választ keresni ugyanarra a problémára.

Arra, hogy mit kezdünk azzal a technológiával, amelyről néhány éve még jövő időben beszéltünk, ma pedig jó eséllyel már reggeli előtt használtuk.

A különbség már a két rendezvény méretéből is látszik. A Summit a Magyar Zene Házától a Néprajzi Múzeumig gyakorlatilag M.I.-campusszá változtatta a Városliget egy részét: tíz színpad, tizenöt tematikus szekció, több mint háromszáz előadó és két nap alatt háromszáznál is több programpont várja a résztvevőket.

Ez egy újságírónak első hallásra maga a szakmai Kánaán.

Nagyjából a harmadik párhuzamosan futó érdekes előadásnál azonban rájön, hogy inkább logisztikai rémálom.

Mert miközben az egyik teremben arról beszélnek, hogyan használható az M.I. a koraszülött csecsemők idegrendszeri fejlődésének vizsgálatára, néhány ajtóval arrébb már a jövő hadviselését elemzik. Közben Kapu Tibor az űrkutatásról és adatokról beszél, máshol az M.I. agykutatási alkalmazása, a diabéteszes retinopátia szűrése, a személyre szabott gyógyszeres kezelés vagy éppen a Z és Y generáció kognitív képességeinek változása kerül terítékre.

Ugyanazon délutánon jutott hely sebészi intuíciónak, precíziós onkológiának, humanoid robotoknak, mesterséges intimitásnak és bolygóvédelemnek is.

A konferencia-applikáció nézegetése egy idő után ezért kevésbé hasonlított programválasztásra, inkább egy különösen kegyetlen intelligenciatesztre.

Mit hagyjak ki?

Mert mindent lehetetlen meghallgatni.

És talán éppen ez volt az első fontos tapasztalatunk az AI Summit első napjáról.

Nem az M.I.-ről szólt a konferencia

Legalábbis nem úgy, ahogy erről az elmúlt években megszoktuk.

Bevallom, egyre kevésbé érdekelnek azok a rendezvények, amelyeken másfél órán keresztül elmondják, hogy a mesterséges intelligencia egyszerre fantasztikus lehetőség és rettenetes veszély, munkahelyeket teremt és munkahelyeket szüntet meg, ezért alkalmazkodnunk kell hozzá.

Ezt mostanra nagyjából tudjuk.

Arra vagyok kíváncsi, hogyan.

Mit jelent egy orvosnak?

Mit jelent egy tanárnak?

Egy katonának?

Egy banknak?

Egy rákkutatónak?

Egy húszéves fiatalnak?

Mit tud ma valóban megcsinálni egy M.I.-rendszer és mit csak állítunk róla egy jól sikerült PowerPoint-prezentációban?

Hol javítja már most bizonyíthatóan az ember teljesítményét és hol építünk egyelőre inkább reményt, mint működő technológiát?

Ezért járok ezekre a konferenciákra.

Nem azért, hogy újra megtudjam, hogy a mesterséges intelligencia megváltoztatja a világot.

Hanem azért, hogy valaki végre elmagyarázza, pontosan mit változtat meg benne kedden délelőtt tízkor.

És az AI Summit első napja ebben meglepően sok muníciót adott.

A névsor maga is üzenet

Az idei előadói összetételt végignézve feltűnik ugyanis valami.

A szervezők nem egy klasszikus technológiai konferenciát építettek informatikusokból.

Egy térbe hoztak kormányzati döntéshozókat és szabályozókat, a Google, az Amazon Web Services, az Alibaba Cloud és más technológiai vállalatok szakembereit, pénzügyi vezetőket és tanácsadókat, orvosokat és kutatókat, pszichológusokat, oktatási szakembereket, katonai és védelmi szakértőket, űrkutatókat, vállalkozókat és alkotókat. Az előadók között ott van például Tanács Zoltán tudományos és technológiai miniszter, Kapu Tibor kutatóűrhajós, Tari Annamária pszichológus, Peták István kutatóorvos, a Google és az AWS szakemberei, valamint védelmi vezetők és külföldi technológiai szakértők is.

Ennek szerintem világos üzenete van.

A M.I. már nem önálló iparág.

Kezd olyan lenni, mint annak idején az elektromosság vagy később az internet: nem az a kérdés, melyik ágazatban jelenik meg, hanem lassan az, marad-e olyan ágazat, amelyben nem jelenik meg.

Talán ezért érdekes összevetni a 2025-ös és a 2026-os Summit önmeghatározását is.

Tavaly még azt kérdezték a szervezők:

„Még az ember tanítja a gépet? De meddig?”

Idén már ezt írták a plakátra:

„AI IS NOW.”

És a rendezvény egyik vezérmondata:

„Amikor az eszközből együttműködő partner lesz.”

Ez a két mondat között eltelt egyetlen év talán többet mond a technológia fejlődéséről, mint tíz grafikon.

Tavaly még azt vizsgáltuk, mit csinál majd velünk.

Idén már azt, mit csinálunk vele.

Az információbomba közepén

A legnehezebb feladat tehát hétfőn nem az volt, hogy találjunk valami érdekeset.

Hanem hogy kiválasszuk a sok érdekesből azt a néhányat, amely mögött több van látványos technológiai mutatványnál.

Mert alig néhány órán belül eljutottunk az emberi agytól a világűrig, a műtőtől a hadszíntérig, a fiatal generációk gondolkodásától az ember–gép kapcsolat jövőjéig.

És közben egyre világosabbá vált valami.

A mesterséges intelligenciáról szóló következő nagy vita talán már nem az lesz, hogy jó-e vagy rossz.

Ez túlságosan egyszerű kérdés.

A sokkal nehezebb az, hogy egy-egy konkrét helyzetben mit engedünk át neki, mit tartunk meg magunknak és honnan tudjuk, hogy jól döntöttünk.

Az AI Summit első napján ezért nem egyetlen nagy választ kerestünk.

Inkább megpróbáltunk összeszedni néhány olyan kisebbet, amely végre nem a mesterséges intelligencia mítoszáról, hanem annak működő valóságáról szól.

És hétfő estére jegyzetből nem volt hiány.

A probléma inkább az lett, hogyan fér majd mindez bele egyetlen újságcikkbe.

A kormány sem akar beszállni minden versenybe

Az AI Summit rangját már önmagában jelezte, hogy a nyitóelőadást Tanács Zoltán tudományos és technológiai miniszter tartotta.

A beszéd érdekes része azonban nem az volt, hogy a kormány ismét elmondta, hogy fontos a mesterséges intelligencia.

Ezt már tudjuk.

Sokkal fontosabb volt, hogy megpróbálta kijelölni, miben akar – és miben nem akar – versenyezni Magyarország.

Tanács Miniszter Úr ugyanis lényegében azt mondta, hogy Európának nem érdemes mindenáron lemásolnia az Egyesült Államok és Kína egyre nagyobb általános M.I.-modellekért, végső soron a szuperintelligenciáért folyó versenyét. Ehelyett azokra a területekre kell koncentrálnia, ahol már most ipari, tudományos vagy mérnöki előnye van – például a gyártásra, logisztikára, gyógyszerkutatásra és kutatás-fejlesztésre.

Ez első hallásra talán óvatos stratégiának tűnik.

Valójában inkább egy kellemetlen realitás tudomásulvétele.

Ha egy technológiai versenyben az egyik oldalon amerikai és kínai vállalatok dollármilliárdok tíz- és százmilliárdjait költik számítási kapacitásra, nem biztos, hogy egy tízmilliós ország számára az a legjobb stratégia, ha ugyanazt a versenyt próbálja megnyerni, csak kisebb pénztárcával.

Lehet, hogy jobb megkeresni azt a pályát, ahol a tudás többet ér a méretnél.

Ötszázmillió euró már nem prezentáció

A beszédnek azonban volt ennél jóval kézzelfoghatóbb része is.

A kormány a következő években összesen 500 millió eurót fordítana M.I.-fejlesztésekre. Ennek egyik pillére a lengyel vezetéssel tervezett európai AI Gigafactory-együttműködés lehet, amelyhez magyar oldalról összesen 125 millió euró kapcsolódhat. A fennmaradó keretből vállalati M.I.-hozzáférést, kutatás-fejlesztési programokat és hazai nagy teljesítményű számítási infrastruktúrát finanszíroznának.

A számítási kapacitás ugyanis lassan olyan erőforrássá válik, mint korábban az energia vagy az ipari nyersanyag.

Akinek nincs hozzáférése, annak lehetnek remek ötletei, csak éppen nem biztos, hogy lesz min lefuttatnia őket.

Tanács várakozása szerint az új európai infrastruktúra 2028–2029 körül kerülhet teljes üzembe, a magyar kapacitást pedig a kutatók, a közigazgatás és a vállalkozások is használhatnák.

A következő magyar M.I.-program egyik kulcsszava: szuverenitás

Talán ennél is érdekesebb új elem volt egy szuverén M.I.-hozzáférési rendszer terve.

Az elképzelés szerint az állami szervek, később akár vállalkozások is olyan biztonságos felületről érhetnének el különböző modelleket, amely a háttérben maga választaná ki az adott feladatra legjobb megoldást – teljesítmény, költség, adatvédelem és felhasználási cél alapján.

Ez sokkal fontosabb gondolat annál, mint hogy éppen melyik chatbot válaszol ügyesebben egy kérdésre.

Az állam és a vállalat ugyanis más helyzetben van, mint az otthoni felhasználó.

Egy vacsorareceptet nyugodtan rábízhatunk egy amerikai felhőszolgáltatásra.

Egy egészségügyi adatbázist, üzleti titkot vagy állami dokumentumot már kevésbé.

A digitális szuverenitás ezért ebben a világban nem feltétlenül azt jelenti, hogy Magyarország minden modellt maga fejleszt. Inkább azt, hogy maga dönthesse el, milyen adatait, milyen modellnek és milyen feltételekkel adja át.

Google, Microsoft, Anthropic – nemcsak használni, idehozni

Tanács Zoltán előadásából egy másik szándék is egyértelműen kirajzolódott.

A kormány tárgyalna a Google-lel, a Microsofttal és az Anthropickal azért, hogy új fejlesztőközpontokat hozzanak Magyarországra, illetve növeljék meglévő magyar fejlesztőkapacitásukat. Emellett M.I.-ra specializálódó professzori, doktori és kutatói programokat is indítanának.

Ez már egy másfajta gazdaságpolitikai ambíció.

Nem az a cél, hogy Magyarország kizárólag fogyasztója legyen a következő technológiai hullámnak.

Fejlesztőket, kutatókat és végső soron vállalkozásokat is akar.

A miniszter még magyar M.I.-unikornisok megszületését is lehetséges célként említette.

Ehhez azonban nem elegendő néhány száz kiváló informatikus.

Tanács százezres, később akár milliós nagyságrendű M.I.- és digitálisképzési programokról beszélt, külön kiemelve a vállalkozásokat.

Ez egyébként szépen rímelt a múlt pénteki konferencia egyik tanulságára is: magánemberként sokan már használjuk az M.I.-t, a vállalatok jelentős része viszont még mindig ott tart, hogy keresi, pontosan melyik folyamatába tudná úgy beilleszteni, hogy abból tényleges haszon legyen.

Horváth Péter megmutatta, milyen lehet egy magyar versenypálya

Ha Tanács Zoltán a térképet rajzolta fel, Horváth Péter államtitkár már kijelölt rajta egy konkrét pontot.

Az egészségügyet.

Horváth gondolatmenete abból indult ki, hogy Magyarország pénzügyi erejével nem versenyezhet a technológiai nagyhatalmakkal, de tudással, mérnökökkel és különösen az egészségügyi adatvagyonnal igen.

Ez már jóval érdekesebb annál az agyonismételt kérdésnél, hogy az M.I. egyszer majd elveszi-e az orvos munkáját.

Mert az egészségügyben nem az a legnagyobb probléma, hogy nincs elég adat.

Hanem éppen az, hogy elképesztően sok van.

Laboreredmény.

Képalkotó vizsgálat.

Patológia.

Genetika.

Klinikai előzmény.

Egyetlen beteg körül is annyi információ gyűlhet össze, hogy emberi időben egyre nehezebb egyszerre áttekinteni. Az M.I. itt nem feltétlenül azért érdekes, mert „okosabb lesz az orvosnál”, hanem mert olyan összefüggéseket képes nagy mennyiségű adatban megkeresni, amelyek emberi szemmel könnyebben rejtve maradnak.

A labor, amely éjszaka sem alszik

Horváth előadásának talán legizgalmasabb konkrét terve egy 12 M.I.-ágensből álló digitális kutatólaboratórium volt.

A terv szerint nem egyetlen mindentudó rendszer dolgozna, hanem különböző feladatokra szakosított ágensek: egyik a szakirodalmat figyelné, másik kutatási trendeket követne, egy harmadik kísérleteket végezne, mindezt központi felügyelet mellett.

És itt válik kézzelfoghatóvá, mit jelenthet az M.I. a tudományban.

A kutató este hazamegy.

A labor viszont nem feltétlenül áll le.

Az ágensek tovább elemzik az adatokat, keresik az összefüggéseket, új hipotéziseket állíthatnak elő, reggel pedig a kutatót nem ugyanaz a képernyő várja, amelyet este bezárt.

Ez már nem gyorsabb szövegírás.

Ez a tudományos munka ritmusának lehetséges átalakulása.

Harmincötmilliárd forintos egészségügyi és élettudományi lökés

Az államtitkár szerint ennek finanszírozására 35 milliárd forintos forrás érkezhet: húszmilliárd az egészségügybe, további tizenötmilliárd az élettudományi programba. A tárgyalások az előadás szerint már az utolsó szakaszban vannak.

Ehhez társulna a Mission Hungary – Küldetés Magyarország program, amely első körben körülbelül tízezer középiskolást vonna be az innovációba. A cél itt sem egyszerű M.I.-felhasználók képzése, hanem olyan fiataloké, akik később fejlesztői és alakítói lehetnek a technológiának.

Ez azért különösen érdekes, mert ugyanoda jutunk vissza, ahová a múlt pénteki konferencián is.

A M.I.-stratégia végül emberstratégia.

Lehet adatközpontot építeni.

Lehet modellt vásárolni.

Lehet eurómilliókat költeni infrastruktúrára.

De ha nincs kutató, mérnök, orvos, tanár és olyan fiatal, aki érti, mi történik a gép mögött, akkor az egészből legfeljebb nagyon drága előfizetés lesz.

A két előadásból egy magyar stratégia rajzolódott ki

A két kormányzati előadás együtt hallgatva szerintem öt világos irányt mutatott:

• nem a legnagyobb általános M.I.-modellek versenyét akarjuk megnyerni, hanem célzott ipari, tudományos és egészségügyi alkalmazásokban keresünk előnyt;

• saját számítási és biztonságos hozzáférési infrastruktúra épülhet, hogy az ország ne váljon teljesen külső szolgáltatóktól függővé;

És itt van szerintem a két előadás legfontosabb közös állítása.

Magyarország nem fogja megnyerni azt a versenyt, amelyben az győz, aki a legtöbb milliárd dollárt tudja elégetni számítási kapacitásra.

De talán nem is azt a versenyt kell megnyernünk.

Az érdekesebb kérdés az, hogy találunk-e néhány olyan területet, ahol a pénznél többet ér a tudás, az adat, a mérnöki kultúra és a gyors alkalmazkodás.

Ha igen, akkor az M.I. korában a kis méret nem feltétlenül csak hátrány.

Ha nem, akkor könnyen előállhat az a különös helyzet, hogy minden magyar munkahelyen ott lesz a mesterséges intelligencia – csak éppen maga az intelligencia és az üzleti érték máshol születik.

És szerintem éppen ezt szeretné elkerülni az a kormányzati stratégia, amelynek első komolyabb körvonalai hétfő délelőtt az AI Summit színpadán már jól látszottak.

Kína Budapestről: az M.I.-verseny csak akkor lesz háború, ha azzá tesszük

Alighogy arról hallottunk, hogy Európának talán nem érdemes mindenáron beszállnia az amerikai–kínai szuperintelligencia-versenybe, megszólalt a másik oldal is.

Igaz, ezúttal képernyőről.

Dr. Jin Xiaoming, a Kínai Nemzetközi Tudományos és Technológiai Együttműködési Szövetség, a CAISTC elnöke előre rögzített videóüzenetben fordult az AI Summit közönségéhez és olyan problémát tett le az asztalra, amely jóval nagyobb annál, hogy éppen melyik ország modellje ér el néhány ponttal jobb eredményt egy következő benchmarkon.

Mi történik, ha a mesterséges intelligencia előnyei egyre kevesebb ország és vállalat kezében koncentrálódnak?

Jin szerint ma pontosan ez a veszély rajzolódik ki. A tőke, a technológiai kapacitás és a fejlesztési lehetőségek nem egyenletesen oszlanak el, az innovációs szakadék pedig tovább mélyülhet. Ha pedig erre az egyes országok bezárkózással, egymással nem kompatibilis szabványokkal és külön technológiai blokkok építésével válaszolnak, abból nem egyszerűen több verseny lesz, hanem egy feldarabolt digitális világ.

Ez különösen érdekes üzenet volt éppen egy kínai előadótól.

A mesterséges intelligenciáról szóló geopolitikai közbeszédben ugyanis Kínát és az Egyesült Államokat hajlamosak vagyunk úgy elképzelni, mint két versenyzőt, akik ugyanazon a pályán rohannak a cél felé, miközben Európa valahol hátul próbálja eldönteni, melyik cipőfűzőjét kösse meg előbb.

Jin azonban egészen más logikát ajánlott.

Az M.I.-verseny szerinte nem szükségszerűen zéró összegű játék. Csak akkor lesz az, ha mi magunk annak szervezzük meg.

Ez talán a kínai videóüzenet legfontosabb mondata.

Mert az M.I.-versenyben könnyű ugyanazt a reflexet elővenni, amelyet évszázadokon keresztül alkalmaztunk az olajra, a területre, a fegyverkezésre vagy az ipari kapacitásra: amit a másik megszerez, azt én elveszítem.

Csakhogy a tudás furcsa jószág.

Attól, hogy valaki más is használja, nekem még nem lesz kevesebb belőle.

A kérdés inkább az, ki fér hozzá.

Nem a modell pontszáma, hanem az ember legyen a mérce

A videóüzenet másik különösen erős része ráadásul tökéletesen beleillett abba, amit egész nap kerestünk a konferencián: hogyan jutunk el az M.I. technológiai látványosságától annak valódi társadalmi hasznáig?

Jin szerint a fejlesztést ma túlságosan gyakran modellmérettel, benchmark-pontszámokkal és gazdasági eredményekkel mérjük.

Ehelyett feltett egy sokkal egyszerűbb kérdést:

csökkenti-e például a mesterséges intelligencia a megelőzhető halálesetek számát azokban a közösségekben, amelyek ma rosszabb egészségügyi ellátáshoz jutnak?

Ez már egészen más mérce.

Nem az számít, hány milliárd paraméter van a modellben.

Nem az, hogy tíz másodperccel gyorsabban válaszol-e.

Hanem hogy jobb lett-e tőle valakinek az élete.

És tulajdonképpen pontosan itt találkozott a kínai üzenet Horváth Péter magyar egészségügyi példájával is.

Ha az M.I. egy daganatot korábban észlel, akkor érdekes.

Ha egy kutatónak segít új összefüggést felismerni, akkor hasznos.

Ha egy kórházban jobb döntést támogat, akkor értéket teremt.

Az önmagában kevés, hogy lenyűgöző.

Peking üzenete nem jótékonyságról szólt

Jin három elvet vázolt fel a globális M.I.-irányításhoz: megosztott felelősséget, nyitottabb technológiai architektúrát adaptív biztonsági garanciákkal, valamint emberközpontú sikermutatókat. A lemaradó országokat szerinte nem elzárni kell a technológiától, hanem olyan szabályozási és fejlesztési keretet kell teremteni, amelyben fel tudnak zárkózni.

Érdemes azonban észrevenni, hogy ezt nem idealista világjobbító programként adta elő.

Éppen ellenkezőleg.

A nemzetközi együttműködést „választott önérdeknek” nevezte.

Vagyis Kína értelmezésében sem azért kell együttműködni, mert mindenki hirtelen jó barátja lett mindenkinek, hanem azért, mert egy technológiailag feldarabolt, állandóan konfliktusokkal terhelt világ végső soron annak is rossz üzlet, aki ma a verseny élén áll. Jin megfogalmazása szerint Kína nem egy olyan M.I.-világban érdekelt, amely a közös jólét helyett új konfliktusokat termel.

Ez persze geopolitikai állítás is, ezért nem kell kritikátlanul elfogadnunk.

De érdemes meghallani.

Mert amikor Washingtonban, Pekingben és Brüsszelben egyszerre beszélnek technológiai szuverenitásról, exportkorlátozásokról, chipekről és saját modellekről, könnyű eljutni oda, hogy a mesterséges intelligenciából lassan ugyanolyan blokkosodó rendszer épül, mint amilyet korábban más stratégiai technológiáknál láttunk.

Jin pedig Budapestről ennek az ellenkezőjére tett javaslatot.

A konferencia résztvevőit egy budapesti nyilatkozat elfogadására is felszólította, amely szerint az M.I. globális irányításának ugyanolyan széles körű képviseleten kellene alapulnia, mint amennyire maga a technológia az egész világot érinti.

És ezzel az AI Summit néhány perc alatt újabb léptéket váltott.

Az előző blokkban még azt kerestük, Magyarország hol találhat helyet a globális M.I.-gazdaságban.

A kínai üzenet után már azt kellett megkérdezni:

milyen lesz egyáltalán az a globális M.I.-világ, amelyben ezt a helyet keressük?

Mert lehet magyar gigafactory-kapacitást építeni, kutatókat képezni és M.I.-laborokat létrehozni.

De ha közben a világ technológiai szigetekre szakad, amelyek egymás rendszereiben, szabványaiban és szándékaiban sem bíznak, akkor a mesterséges intelligencia egyik legnagyobb paradoxona állhat elő:

egy technológia, amelynek legnagyobb ereje a tudás összekapcsolása,

végül maga választja szét a világot.

És talán ez volt Jin Xiaoming budapesti videóüzenetének valódi figyelmeztetése.

Végül átköltöztünk a Quantum Stage-re

Egy ekkora konferencia tudósítójának előbb-utóbb el kell fogadnia a vereséget.

Nem azért, mert elfogynak az érdekes előadások.

Éppen ellenkezőleg.

Túl sok van belőlük.

Hétfő délután például Kapu Tibor kutatóűrhajós az űrkutatás, az adatok és az M.I. kapcsolatáról beszélt, dr. Kiss László kutatóprofesszor azt vizsgálta, mi történik, amikor az algoritmus kikerül a Föld légköréből, Németh Gergely az M.I. jövőbeli hadviselésre gyakorolt hatását elemezte, majd Kovács László vezérőrnaggyal és Heiko Borcherttel együtt már konkrétan a honvédelmi alkalmazásokról beszélgetett. Közben Peták István a személyre szabott orvoslás lehetőségeit mutatta be.

Mindez egyetlen délutánon.

Itt következett el az a pillanat, amikor feladtam azt az illúziót, hogy az újságíró valamilyen természetfeletti képességgel egyszerre hét teremben tud jelen lenni.

Nem tud.

Még M.I.-vel sem.

Ezért napközben saját szerkesztőségi főhadiszállásomat áthelyeztem a Néprajzi Múzeum egyik termébe, a Quantum Stage-re.

És utólag jó döntésnek bizonyult.

Mert az M.I. nem ugyanazzal az emberrel találkozik

Steigervald Krisztián generációkutató előadásának különlegessége ugyanis az volt, hogy nem azt próbálta megfejteni, mit tud majd a következő modell.

Hanem azt, hogy kivel találkozik.

Ez óriási különbség.

Mert hajlamosak vagyunk úgy beszélni a mesterséges intelligencia társadalmi hatásáról, mintha létezne egyetlen átlagos „felhasználó”, akinek egyszer csak odaadjuk ugyanazt az eszközt.

Csakhogy nincs ilyen ember.

Van, aki írógéppel kezdett dolgozni, és felnőttként tanulta meg az internetet.

Van, aki már számítógépes háztartásban nőtt fel.

Van, aki az okostelefont kamaszkorában kapta.

És van egy generáció, amely számára a generatív M.I. nem technológiai forradalom lesz, hanem a gyerekkor természetes környezete.

Steigervald szakmai munkájának visszatérő tétele, hogy a digitális forradalom előtt és után szocializálódott nemzedékek nem egyszerűen más eszközöket használnak: más tapasztalatokon keresztül tanulták meg a figyelmet, a kommunikációt, a tudásszerzést és sokszor magát a problémamegoldást is. Saját mottója ezért találóan nem generációs rangsort állít fel: „nem jobb, nem rosszabb, csak más.”

A M.I. ezt a különbséget nem megszünteti.

Könnyen lehet, hogy még jobban láthatóvá teszi.

A „digitális bennszülött” sem M.I.-szakértőnek születik

Ez az előadás azért is fontos ellenpontja volt a technológiai optimizmusnak, mert felvetett egy kényelmetlen kérdést.

Ha valaki természetes könnyedséggel használ egy technológiát, abból következik-e, hogy érti is?

Nem feltétlenül.

Steigervald korábban ezt az okostelefonnal kapcsolatban frappánsan úgy fogalmazta meg: újszülöttet még nem látott telefonnal a kezében – mi adjuk oda az eszközt, csak sokszor elfelejtjük megtanítani használni.

A M.I.-nél ugyanez a probléma sokkal nagyobb léptékben térhet vissza.

Egy tizenéves lehet sokkal gyorsabb egy chatbot használatában, mint a szülője vagy a tanára.

De attól még nem feltétlenül tudja jobban megítélni, hogy a válasz igaz-e.

A technológiai magabiztosság és a kritikai gondolkodás ugyanis két külön képesség.

És talán itt kapcsolódott össze a Quantum Stage gondolatvilága azzal, amit néhány nappal korábban a Republikon konferenciáján az oktatásról hallottunk: minél könnyebben állít elő választ a gép, annál értékesebb lesz az ember képessége arra, hogy megítélje a választ.

A generációk nem ellenfelei, hanem egymás kontrolljai lehetnek

És ebből egy sokkal optimistább következtetés is adódik.

Nem biztos, hogy a M.I.-korszak nyertese kizárólag a legfiatalabb generáció lesz.

A fiatalabbak gyorsasága, kísérletező kedve és természetes technológiai komfortja ugyanolyan érték lehet, mint az idősebbek tapasztalata, kétkedése és annak ösztönös felismerése, amikor valami „túl szép ahhoz, hogy igaz legyen”.

Steigervald egész generációkutatói munkájának egyik fontos célja éppen az, hogy ezeket a különbségeket ne hibaként, hanem összekapcsolható erőforrásként lássuk. A mai munkahelyeken ráadásul történelmi értelemben is szokatlan helyzet alakult ki: egyszerre több olyan generáció dolgozik együtt, amelyek közül egyesek a digitális korszak előtt, mások már benne szocializálódtak.

A M.I. valószínűleg nem eltünteti ezt a különbséget.

Hanem új feladatot ad hozzá:

meg kell tanulnunk egymástól használni.

És talán ezért volt igazán jó ez a konferencia

Hétfő reggel még szuperintelligenciáról, gigafactorykról és globális technológiai versenyről beszéltünk.

Utána eljutottunk az egészségügybe.

Kínába.

A világűrbe.

A hadviseléshez.

A robotokhoz.

A daganatok személyre szabott kezeléséhez.

Majd egy teremben egyszer csak ott találtuk magunkat annál a nagyon egyszerű kérdésnél:

mit csinál mindez velünk?

És talán éppen ez mutatta meg legjobban az AI Summit 2026 első napjának valódi erősségét.

Nem azért volt jó rendezvény, mert háromszáz előadót sikerült két napra egy helyre szervezni.

Az önmagában logisztikai teljesítmény.

Hanem azért, mert a program szerkesztői képesek voltak ugyanazt a technológiát egymás után megmutatni egy miniszter, egy kutató, egy orvos, egy katona, egy űrhajós és végül egy generációkutató szemszögéből.

Így vált érthetővé az is, hogy nincs egyetlen nagy „M.I.-kérdés”.

Sok kicsi van.

És mindegyik végén ott ül egy ember.

Ezért amikor késő délután kijöttem a Quantum Stage-ről, talán valamivel kevesebbet tudtam biztosan a mesterséges intelligencia jövőjéről, mint amikor reggel megérkeztem.

Viszont sokkal több jó kérdésem lett róla.

Egy igazán jó konferenciának pedig talán pontosan ez a dolga.

Nem az, hogy minden választ megadjon a jövőről – hanem hogy másnap már jobb kérdésekkel menjünk vissza érte.