Tech
Reggeli az IBM-nél
Ahol a vonalkódtól a kvantumforradalomig beszélgettünk az asztal mellett
Van az a pillanat, amikor az ember egy sajtóreggelin még a kávéját kevergeti, de már érezni kezdi, hogy ez most nem az a szokványos vállalati esemény lesz, ahol néhány gondosan polírozott prezentációs mondat után mindenki udvariasan hazamegy.
Az IBM Hungary székházában tartott exkluzív újságírói beszélgetés inkább olyan volt, mint egy időutazás, az első állomás a vonalkód, a merevlemez és a holdra szállás világa volt, a végállomás pedig valahol a mesterséges intelligencia és a kvantumszámítógépek még csak részben belátható jövőjében.
A reggeli házigazdája Pikéthy Árpád, az IBM Magyarország vezérigazgatója volt, aki több mint húsz éve kötődik a vállalathoz. 2003 augusztusa óta dolgozik az IBM Magyarországnál, pályája során több technológiai értékesítési területen szerzett tapasztalatot, majd a country manageri kinevezése előtt három éven át a technology partner sales területet vezette. 2024-ben vette át a magyarországi vezetői pozíciót Rehus Pétertől, aki regionális IBM-vezetői megbízást kapott Közép-Kelet-Európa és Közép-Ázsia partneri ökoszisztémájában
A beszélgetést az IBM rövid történetének ismertetésével kezdte, amely önmagában is alkalmas arra, hogy az ember ne csak cégtörténetet, hanem technikatörténetet is halljon. A vállalat nevéhez kötődik a modern kereskedelmet átalakító UPC-vonalkód, amely 1973-ban született meg George Laurer IBM-es fejlesztése nyomán, majd 1974-ben egy csomag Wrigley’s rágógumin próbálták ki először élesben. Az IBM RAMAC-rendszere a véletlen hozzáférésű lemezmeghajtóval a modern adattárolás egyik őse volt. Ez a maga idejében forradalmi, ma már mosolyogtatóan kicsi, 5 megabájtos kapacitással. És ott van persze az Apollo-program is, az IBM saját történeti összefoglalója szerint mintegy négyezer IBM-es dolgozott azokon a számítógépeken, hardvereken és szoftvereken, amelyek segítették a NASA holdprogramját.
Mindez nem puszta nosztalgia volt. Inkább egy felütés.
A beszélgetés igazi súlypontja ugyanis az volt, hogy az IBM szerint most nem egy, hanem két ipari forradalom zajlik egyszerre: az egyik a mesterséges intelligenciáé, a másik a kvantumtechnológiáé. Ez első hallásra talán kissé nagyívű állításnak tűnik, de a számok alapján nem üres technológiai lelkesedésről van szó. A PwC 2025-ös elemzése szerint az AI a következő évtizedben akár 15 százalékponttal is emelheti a globális gazdasági kibocsátást, igaz, csak akkor, ha a vállalatok és az államok képesek lesznek felelősen, bizalommal és széles körben bevezetni.
Ez első hallásra talán kissé nagyívű állításnak tűnik és óvatosan kell kezelni. A számok azonban azt mutatják, hogy nem puszta technológiai lelkesedésről van szó, hanem komoly gazdasági potenciálról.
A kvantumtechnológia ennél még korábbi, kísérletibb fázisban jár, de az irány ott is világos. A McKinsey 2025-ös kvantumtechnológiai jelentése szerint a kvantumszámítás, kvantumkommunikáció és kvantumszenzorika együtt akár 97 milliárd dolláros globális piacot jelenthet 2035-re. A legnagyobb növekedési terepet a vegyiparban, élettudományokban, pénzügyekben és mobilitási iparágakban látják.
Vagyis, ha az AI ma már az irodák, szerkesztőségek, bankok, kórházak és államigazgatási rendszerek ajtaján kopogtat, akkor a kvantumtechnológia még inkább a laborok, szuperszámítógépes központok és nagyvállalati kutatási együttműködések nyelvén beszél.
De éppen ez benne az érdekes. Nem tömegtermék, hanem mélytechnológia. Nem gyors applikáció, hanem új számítási paradigma.
Az IBM által képviselt irány egyik kulcsfogalma a quantum-centric supercomputing, vagyis a kvantumközpontú szuperszámítás. Ez nem azt jelenti, hogy a kvantumszámítógép holnaptól lecseréli a klasszikus számítógépeket. Sokkal inkább azt, hogy a kvantumprocesszorok, a klasszikus CPU-k, GPU-k, felhőalapú rendszerek és nagy teljesítményű számítási infrastruktúrák közös munkára állnak össze. Az IBM 2026 márciusában már referencia-architektúrát is publikált ehhez, amely a kvantum- és klasszikus számítást egységes munkafolyamatba szervezi.
Tű a szénakazalban példázata, így érthető meg a kvantumszámítógép lényege
A beszélgetés egyik legjobb, legemberibb példája a „tű a szénakazalban” hasonlat volt. Mert valljuk be, a kvantumszámítógép szóról az emberek többségének nem egy derűs reggeli beszélgetés jut eszébe, hanem valami hideg, távoli, laboratóriumi csoda, amelyet csak fehér köpenyes fizikusok érthetnek. Pedig a különbség a klasszikus szuperszámítógép és a kvantumszámítógép között egy jó képpel nagyon is megfogható.
Képzeljünk el egy hatalmas szénakazalt, amelyben valahol elrejtettek egy tűt. A klasszikus számítógép, még akkor is, ha szuperszámítógép, alapvetően a digitális világ logikája szerint dolgozik, nullákból és egyesekből, igenekből és nemekből építkezik. Vagyis odamegy a kazalhoz és elkezdi átnézni a szalmaszálakat.
Nagyon gyorsan, elképesztő teljesítménnyel, akár sok ezer vagy millió műveletet párhuzamba állítva, de mégiscsak ezen az elven. Ezt megnézem, nem ez az, azt megnézem, nem az, a következőt is megnézem, talán ott lesz.
A szuperszámítógép tehát olyan, mint egy rendkívül gyors, fegyelmezett és fáradhatatlan keresőcsapat. Nem egy ember áll a kazal mellett, hanem mondjuk tízezer. Mindenki kap egy részt, mindenki villámgyorsan dolgozik és előbb-utóbb meglesz a tű. A módszer ereje a sebességben, a párhuzamos munkában és a hatalmas számítási kapacitásban van.
A kvantumszámítógép más logikával közelít. Nem egyszerűen gyorsabban nézi végig ugyanazokat a szalmaszálakat. Inkább úgy viselkedik, mintha a kazal egészéről egyszerre tudna valamilyen valószínűségi képet alkotni. Nem azt mondja meg rögtön, hogy „itt van pontosan a tű”, hanem azt, hogy „az egész kazalhoz képest ebben a tenyérnyi tartományban érdemes keresni”.
Ez a különbség lényege.
A kvantumszámítógép nem a klasszikus számítógép izmosabb változata, hanem másfajta gondolkodási mód. A bitek helyett kvantumbitekkel, úgynevezett qubitekkel dolgozik, amelyek nem csupán 0 vagy 1 állapotban írhatók le, hanem a kvantumfizika szabályai szerint több lehetőséget is hordozhatnak. A számítás során ezek a lehetőségek nem egyszerűen egymás mellett sorakoznak, hanem kölcsönhatásba lépnek, egyes rossz irányok „kioltódhatnak”, más, ígéretesebb irányok pedig felerősödhetnek.
Ezért különösen izgalmas a kvantumközpontú szuperszámítás gondolata. A jövő valószínűleg nem arról szól, hogy a kvantumszámítógép leváltja a klasszikus szuperszámítógépet. Inkább arról, hogy együtt dolgoznak. A kvantumgép segít leszűkíteni a keresési teret, megmutatja, hol lehet a tű. A szuperszámítógép pedig utána már a saját erősségével lép be a folyamatba, azt a kisebb területet szálanként, gyorsan, precízen, klasszikus logikával átvizsgálja.
Vagyis a kvantumszámítógép nem varázspálca, hanem iránytű. Nem helyettünk végzi el az összes munkát, hanem másként látja a problémát. És éppen ez lehet a technológiai forradalom valódi tétje. Nem pusztán gyorsabb gépeket kapunk, hanem olyan számítási eszközöket, amelyek bizonyos problémáknál egészen más kérdéseket tudnak feltenni, mint amilyeneket a klasszikus digitális világ eddig megengedett.
Ezért fontos óvatosan fogalmazni. A kvantumszámítógép ma még nem univerzális csodagép, és nem minden feladatban jobb, mint a hagyományos számítógép. Egy e-mail megírásához, egy táblázat kezeléséhez vagy egy hírportál működtetéséhez továbbra is bőven elég a klasszikus informatika.
De, ahol hatalmas keresési terek, molekuláris szerkezetek, pénzügyi kockázati modellek, anyagtudományi kombinációk vagy optimalizációs problémák vannak, ott a kvantumtechnológia olyan lehet, mint amikor valaki nem a kazal széléről kezdi el húzogatni a szalmaszálakat, hanem előbb megérti azt, hogy a tű nagy valószínűséggel melyik részben rejtőzik.
És ha ezt egyszer ipari méretben, megbízhatóan, gazdaságosan sikerül megoldani, akkor már nemcsak egy tűt találunk meg gyorsabban a szénakazalban. Hanem egészen új típusú kérdéseket is feltehetünk arról, hogyan tervezzünk repülőgépet, gyógyszert, pénzügyi rendszert, energiahálózatot vagy akár egy versenyképesebb országot.
A beszélgetés egyik legizgalmasabb része az volt, amikor a technológia hirtelen kilépett az absztrakt fogalmak világából. A Boeinggel folytatott IBM-együttműködés például azt mutatja, hogy a kvantumszámítás a jövőben olyan anyag- és szerkezeti optimalizációs problémákban segíthet, amelyek ma még túl összetettek a klasszikus szuperszámítógépek számára. A Boeing kompozit szerkezeti tervezési problémái akár százezres változószámúak lehetnek, az IBM-mel közösen egy kisebb, 40 változós modellproblémán mutatták meg, merre vezethet az út.
Ez még nem a sci-fi beteljesülése.
Nem arról van szó, hogy holnap felszállnak a kvantumszámítógéppel tervezett hiperszonikus utasszállítók. De arról igen, hogy a repülés, az anyagtudomány és a mérnöki optimalizáció egy ponton olyan számítási falba ütközik, amelyet a jelenlegi gépek csak kerülőutakon tudnak megközelíteni. A kvantumszámítás éppen ezeknél a falaknál lehet érdekes.
A pénzügyi világban már ennél kézzelfoghatóbb példa is van. A HSBC és az IBM 2025-ben olyan hibrid kvantum-klasszikus kísérletet mutatott be, amely valós, nagy léptékű kötvénypiaci adatokon javította az algoritmikus kereskedési előrejelzéseket. A vállalatok szerint a módszer akár 34 százalékos javulást hozott abban, hogy előre jelezzék: egy kötvényügylet teljesül-e az adott áron.
Ez azért fontos, mert a kvantumtechnológiáról sokáig úgy beszéltünk, mint ami majd „egyszer” hasznos lesz. A HSBC-példa már inkább azt mondja: bizonyos jól körül határolt, nagy adatigényű, komplex optimalizációs feladatoknál a hasznosítás első jelei megjelentek.
A magyar vonatkozás különösen érdekes volt. A rendezvényen szóba került, hogy Magyarország a régióban nem állhat kényelmesen hátra dőlve.
A hazai kvantumos építkezésnek ugyan vannak fontos pillérei.
A Kvantuminformatika Nemzeti Laboratórium célja például kifejezetten az, hogy a magyar fizikusok, mérnökök, matematikusok és informatikusok erőforrásait összefogja és olyan hazai szakértelmet építsen, amely képes a nagy kvantumszámítógépes infrastruktúrákat felhasználóként alkalmazni. A QCIHungary projekt pedig a hazai kvantumkommunikációs infrastruktúra alapjait rakja le, Budapestet több vidéki irányban — Győr, Nagykanizsa, Szeged felé — kapcsolva egy későbbi európai kvantumhálózati gondolkodáshoz.
De az is világos: a kvantumtechnológia nem az a terület, ahol elég későn beszállni. Itt nemcsak pénz kell, hanem kutatói utánpótlás, mérnöki bázis, állami stratégia, vállalati együttműködés és hosszú távú türelem. Ha Magyarország ezen a pályán lemarad, azt később nem lehet majd egyetlen gyors pályázattal vagy kommunikációs kampánnyal behozni.
A magyar kvantumstratégiai kérdés azért sem elvont ügy, mert az IBM nem távoli multinacionális szereplőként van jelen Magyarországon, hanem jelentős hazai munkáltatóként és technológiai szolgáltatóként is.
A társaság hazai szolgáltatóközpontja 2024-ben 15,41 százalékos nettó árbevétel-növekedést mutatott, és 2026-os adatok szerint 1457 főt foglalkoztatott az IBM Hungary International Shared Service Centre Kft. A székesfehérvári IBM Client Innovation Centre korábbi fejlesztése pedig 300 új munkahely létrehozásáról szólt, IT-szolgáltatásokkal, szerverüzemeltetéssel, rendszerirányítással, fejlesztéssel és felhőalapú szolgáltatásokkal.
A reggeli végére az emberben az a furcsa kettősség maradt meg, ami talán minden nagy technológiai korszakváltás sajátja. Egyfelől ott a lenyűgöző múlt, a vonalkód, a merevlemez, a holdprogram, a Nobel-díjas kutatók, a modern informatika építőkockái. Az IBM Research történeti összefoglalója szerint a vállalat kutatói hat Nobel-díjat, hét Turing-díjat, öt National Medal of Science elismerést és három Kavli-díjat kaptak.
Másfelől ott a jövő bizonytalansága.
Az AI már itt van, de még tanuljuk, hogyan kell jól használni. A kvantumszámítógép még nem hétköznapi eszköz, de már nem is puszta tudományos álom. És valahol a kettő között ott ül Magyarország is, jó kutatókkal, értékes egyetemi műhelyekkel, nemzetközi kapcsolódási pontokkal, de azzal a nagyon is valós kérdéssel, hogy lesz-e elég stratégiai bátorság, állami figyelem és vállalati együttműködés ahhoz, hogy ne csak nézői, hanem alakítói legyünk ennek a korszaknak.
Az IBM sajtóreggelije nem egy egyszerű cégbemutató volt. Inkább egy nagyon fontos emlékeztető.
A technológiai forradalmak ritkán kezdődnek akkor, amikor a társadalom már észreveszi őket. Többnyire csendesebben indulnak. Laborokban, mérnöki problémákban, konferenciatermekben, reggeli beszélgetésekben.
A kérdés csak az, hogy amikor valóban megérkeznek, ki áll majd erre készen?
