Kocsis Sándorra, az Aranycsapat legendás csatárára emlékeztek halálának negyvenedik évfordulóján a világhírű futballista sírhelyénél, a Szent István-bazilika altemplomában. „Kocsis Sándor jóval több volt, mint egy élsportoló: igazi ikon, igazi legenda volt ő, akit az egész világon csodáltak” – mondta a megemlékezésen Bajkai István országgyűlési képviselő, az Aranycsapat Testület alelnöke.
Állítólag kétszer kellett ránézni, hogy egyszer észrevegyék, amikor Kocsis Sándor először jelentkezett a Fradiban. A még nem egészen tizenhat éves fiú (1929. szeptember 21-én született a fővárosban) 170 centi magas volt, de csupán ötvennyolc kiló. Persze, amikor futballozni kellett, mindenki felfigyelt rá! A Kőbányai Testgyakorlók Köréből igazolt csatár 1945-ben lett az FTC tagja, s már az 1945–1946-os idényben játszott hat mérkőzésen. A nagy berobbanást az 1947–1948-as idény hozta meg: az ifjú Kocsis 21 bajnokiján öt gólt szerzett, s még több gólpasszt adott az óriási formában játszó Deák „Bambának”. A bajnoki címmel zárt – a Ferencváros szurkolói számára legendássá lett – 1948–1949-es idényben 33, a következőben 30 gólt szerzett a Budai II, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor ötös tagjaként.
Átigazolt vagy átigazolták 1950-ben a Budapesti Honvédba. Ez mindmáig vitatéma a zöld-fehér klub hívei között. Akadtak, még a kulcsjátékosok között is, akik árulónak, s akadtak, akik áldozatnak tartották. Egy biztos: a világ egyik legjobb klubjában játszhatott 1957 februárjáig. A Honvéddal 1950 őszén, 1952-ben, 1954-ben és 1955-ben is bajnoki címet nyert, 1950 nyara és 1956. október 23. között ő bizonyult a csapat legeredményesebb csatárának a bajnoki mérkőzéseken: 176 gólt lőtt, illetve fejelt, az egyetlen igazi konkurense, Puskás Ferenc, aki 139-ig jutott.
Természetesen részese volt az Aranycsapat legnagyobb sikereinek, 1952-ben olimpiai bajnok, 1953-ban Európa-kupa-győztes, 1954-ben, a világbajnokság gólkirályaként vb-ezüstérmet kapott. 1948. június 6. és 1956. október 14. között 68 mérkőzésen 75 gólt szerzett. Soha, senki más nem rúgott pályafutása első két világbajnoki mérkőzésén hét gólt. A Honvéd dél-amerikai túrájáról nem tért haza, 1957-ben a svájci élvonalban középcsapatnak számító, zürichi Young Fellows igazolta le, amelyben aztán 11 találkozón hét gólt lőtt. A következő évben aztán a Barcelona szerződési ajánlatot tett neki, amelyet elfogadott. Kocsis egyetlen klubnak sem volt annyi ideig tagja, mint a Barcelonának, amellyel 1959-ben és 1960-ban is megnyerte a spanyol bajnokságot. „Természetesen” mindkettőt a Real Madrid előtt. A piros-kékek 1959-ben még az országos kupát is begyűjtötték. Legtragikusabb mérkőzése a katalánok színeiben az 1961-es BEK-döntő volt, a Guttmann Béla által irányított Benfica ellen. A berni Wankdorf-stadionban, ahol hét évvel korábban az Aranycsapat elveszítette a világbajnoki döntőt. A három magyarral, Kubalával, Kocsissal és Cziborral felálló gárdából „Kocka” szerezte meg a vezetést, ám alighanem ez volt a spanyolok utolsó boldog pillanata. Mert a portugálok három gólt elérve fordítottak – s aztán Czibor már hiába szépített. Két magyar könnyes szemekkel ült a meccs után. A sorsot átkozták, biztosak voltak benne, hogy átok ül rajtuk. Elveszítették a válogatottal és a klubcsapatukkal is életük legfontosabb mérkőzését. Mindkettőt a Wankdorfban, mindkettőt 3:2-re, úgy, hogy Czibor mindkettőn szerzett gólt. De nyerni nem tudtak. Kocsis Sándor 1966 őszén játszott utoljára bajnokit, aztán visszavonult, a sors azonban nem volt hozzá kegyes, súlyos beteg lett, lábfejét amputálni kellett. Egy budapesti öngyilkossági kísérlet után 1979. július 22-én hunyt el, kiesett egy barcelonai kórház harmadik emeletéről, néhány hónappal ötvenedik születésnapja előtt. Öngyilkos lett vagy egy véletlen baleset áldozata, már sohasem tudhatjuk meg.
