Előttem van a kép. A moszkvai olimpia drámai íjászversenye után – Nagy Béla a harmadik napon, az egyik sorozatban nullát lőtt, és ennek folyománya volt az ötödik helyezés – Buda István, a sporthivatal elnöke a sajtószobában versenyzőnkbe botlott, és elkáromkodta magát. Ez jelezte, hogy elmaradt a világszenzáció. Aztán ő is érezte, túllőtt a célon, és átölelte az íjászt. Csak ez a nullás kör maradt meg a mérlegen? – kérdeztem most, több évtized múltán Nagy Bélától.
De mi van a reflektorfény után? (238.) Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.
Nagy Béla rengeteg versenyt és kupát nyert (Fotó: Horváth Péter Gyula)
– Hogyan emlékszik vissza a moszkvai játékokra?
– A négynapos verseny második napján jöttek a hírrel a faluban, hogy ne menjünk sehová, mert Buda elvtárs meglátogat bennünket. Hát, hová mentünk volna fáradtan? Buda elvtárs aztán megkérdezte: mi várható. Akkor még vezettem a versenyben, s azt válaszoltam neki: a maratoni futót sem kérdezik meg a huszadik kilométernél, hogy mi lesz a negyvenkettedik után. Mutattam a listát, amely a szoros versenyről árulkodott: az első és a huszadik helyezett között csak tizenöt pont különbség volt.
– Milyen igazságtalan is a sors: ha az ön neve elhangzott az elmúlt harmincöt évben, mindig szóba került, hogy a moszkvai olimpián nullát lőtt, s a végén „csak” ötödik lett. Pedig ez az eredmény a magyar íjászsport legnagyobb sikere az olimpiákon.
– Én is megtapasztaltam a „leárazást”. Egy rossz reflex okozta a nullát. Korán oldottam. Érdekes, hogy addig soha nem engedtem el a kattintó alatt a vesszőt. Húzzuk, húzzuk az íjat, és amikor a kattintó szerkezet jelez, akkor kell elengedni. Valahogy úgy éreztem, hogy már ott vagyok… A moszkvai „baleset” óta szinte nincs olyan verseny, hogy ne lőnék egyet így.
– Mennyire gyakori ez a jelenség az íjászversenyeken?
– Nem tudok arról, hogy gyakori lenne.
– Az olimpiai győztes a tizennyolc és fél éves finn Toni Poikolainen volt. Van ideális kor a sportágban?
– Nincs. Nyilván nem az ötven éven felüliekkel kell számolni, de a tizenhat éveseket már felnőtteknek kell tekinteni. 1959-ben én is tizenhat éves voltam, amikor többet lőttem felnőtt-távon, mint a magyar csúcs. Kilencszázhatvan kör volt a rekord, és edzésen ezerhuszonhármat lőttem. A világbajnokság után a Margit-szigeten volt egy nemzetközi verseny, és megígérték, hogy indulhatok. Aztán a verseny előtt pár nappal közölte a főtitkár, hogy mégsem léphetek lőállásba, mert ellenőrzik, elmúltam-e tizennyolc. De semmilyen ellenőrzés nem volt. Féltek attól, hogy lepipálom a honfitársaimat…
– Hogyan alakult később a pályafutása?
– A versenyzést 1961-ben abbahagytam, mert rám tört egy „célzásképtelenség”. Abban az évben fejeztem be a technikumot, és 1965-től ’71-ig esti egyetemre jártam, ’64-ben megnősültem, és házat kezdtem építeni. Majd 1970-ben olvastam, hogy az íjászatot felvették az olimpia műsorára, és gondoltam, megpróbálom újfent. Rendszeresen edzettem, és 1971-ben már meg is nyertem a magyar bajnokságot. Itt jegyzem meg, hogy egész pályafutásom alatt amatőr maradtam, miközben külföldi ellenfeleim mind profik lettek.
– És jöhetett az 1972-es olimpia.
– Hamvas Ágival együtt vittek ki Münchenbe, mert a sporthivataltól vagy a MOB-tól is jöhetett velünk valaki – s ez utóbbin volt a hangsúly –, aki aztán négy évvel később, a montreali játékokra is kiutazhatott… Íjászokra akkor már nem volt szükség!
– Montreallal kapcsolatban azt olvastam, idézem: „Nagy Béla az olimpiára nevezett csapat tagja volt 1976-ban, de nem vett részt azon.” Mit értsek ez alatt?
– Allergiás vagyok tavasszal a virágporokra. Most már kevésbé, de akkoriban nagyon kijött rajtam. A Sportkórház orvosa, Székely Gabika ajánlott egy injekciót, amit az 1975-ös svájci világbajnokságon be tudtam szerezni, és miután beadattam magamnak, nem is zavart a szénanátha. Ez jó előjel volt Montrealra. Háromszor is meglőttem a kiküldetési szintet, mégis itthon hagytak. Az én útlevelemmel ugyanis egy belügyes ember utazott Montrealba! Ez az 1978-as angliai Európa-bajnokság idején tudódott ki, amelyre két férfit – köztük engem – és két nőt nevezett a magyar szövetség. Az történt – s ezt csak utólag tudtam meg Mónus András szövetségi kapitánytól –, hogy az angolok háromszor visszadobták az útlevelemet, és csak negyedszerre kaptam vízumot. Nyilván észlelték, hogy valami simli történt, és ezért mondtak nemet. Amikor végül kézhez kaptam az útlevelemet, megtaláltam benne a kanadai vámosok pecsétjét, ami a belépéskor került bele.
– A közvetett bizonyítékok elmélete szerint, ha sikerül elégséges számú gyenge láncszemet produkálnunk, eredményként erős láncot kapunk. A belügy sok-sok apró manipulációja ezt a bizonyosságot erősíti. Jut eszembe: mit tart a legjobb eredményének?
– Nem a moszkvai ötödik helyezést, mert a csonka olimpián országonként csak két-két versenyző indulhatott, hanem az 1981-ben, az olaszországi Punta Ala-i világbajnokságon elért hetedik helyemet, ahol nemzetenként négy-négy íjász állhatott a lőállásokba, és százhuszonhét versenyző mérte össze tudását.
– Mikor hagyta abba a versenyzést?
– Úgy 1989–90 táján, de 1984-ben már lemondtam a válogatottságot. Utána még nyertem két-három magyar bajnokságot. Közben az összes fogam alatt gennyzacskók keletkeztek, és ugyanígy a feleségem fogai alatt is, úgyhogy 1988-ban valamennyit ki kellett húzni! Azt mondta a fogorvosunk, hogy ő még ilyet nem látott. Nem állítom, hogy Csernobil következménye volt, csak az 1986-os sugárzás eszembe jutott… Rosszak lettek az eredményeim, és abbahagytam.
– A zsákutcából volt-e kiút?
– Évekkel később, 1998-ban az akkori főtitkár, Borbély László azzal fordult hozzám, hogy vállaljam el a szövetségi kapitányságot. Elvállaltam. Két és fél évig becsülettel végeztem a munkámat, de hiányzott a képesítésem, az edzői papírom. Ezért a kedves magyar edzők elmentek Schmitt Pálhoz, a Magyar Olimpiai Bizottság akkori elnökéhez, és bepanaszoltak nála. Schmitt megkérdezte: „Jól végzi Nagy Béla a munkáját?” Azt válaszolták, hogy: „Jól.” „Akkor csinálja továbbra is!” Ám az edzők nem nyugodtak ebbe bele, és nem engedték a versenyzőiket az edzéseimre. Bedobtam a törülközőt. Volt otthon egy íjam, amit még a Tipográfiától kaptam, és újra elkezdtem lövöldözni. Azóta egy sor veteránversenyt megnyertem. 2004-ig a fiatalok között indultam.
– Magánélet, család?
– A nagyobbik fiam karatézott, aztán elcsábítottam az íjászathoz. Egy darabig ment neki, ifjúsági válogatott volt, aztán 1998-ban öngyilkos lett…
A kisebbik fiam most negyvenkét éves, az unokám tizenhárom. Velük tartjuk a kapcsolatot.
– Meddig fog versenyezni?
– Hetvenkét éves vagyok, lehet, hogy jövőre már nem indulok.
– A moszkvai olimpián az íjászpálya a kajak-kenu-pálya mellett volt, és az ön versenye egybeesett Wichmann Tamás futamával, s a kollégáim az övére mentek. Egyedül én választottam az íjászverseny végét. Ismeretes, hogy Wichmann feladta a versenyt, ami után Kozák Mihály, az MTI tudósítója lóhalálában futott hozzám, és az eredményről érdeklődött. Én pedig egy képzeletbeli mesét találtam ki arról, hogy két nyíl összement. Negyedóráig írattam vele, hogy mi történt. Amikor elnevettem magam, körbekergetett a pályán.
– Meglepő esetek mindig akadnak. Punta Alában például a finn Laasonen 29-et lőtt, amikor amerikai ellenfelének már bent volt két tízese. Lőtte a harmadikat, és eltalálta az egyik vesszőjének a végét, ami kicsapta a lövését a nyolcasba. Különben az tízes lett volna. Így vesztette el négy nap után a világbajnokságot.
Pályakép
Nagy Béla 1943. július 27-én született, Budapesten. 1957-ben indult először íjászversenyeken. Legjobb nemzetközi eredménye: olimpiai ötödik és világbajnoki hetedik helyezés. Tizenhatszoros magyar bajnok. Épületgépész. 1982-től 1986-ig a később leégett Budapest Sportcsarnok főmérnöke volt. A kihúzható lelátót – újításként – ő tervezte.
