Svédország és Norvégia már egyhetes önellátásra készíti fel az embereket, az Európai Unió pedig legalább 72 órás felkészülést szorgalmaz. Miért éppen most lett ennyire fontos mindez? Háborúra készülnek Európában vagy egyszerűen csak felismerték, hogy mennyire sérülékennyé vált a modern világ? Vajon Magyarországon tudnánk, hogy mit kell tenni, ha egyik napról a másikra megszűnnének a megszokott szolgáltatások?
Mi történne, ha holnap reggel nem lenne áram?
Eleinte valószínűleg bosszankodnánk. Nem működne a kávéfőző, sötét maradna a fürdőszoba és hiába nyomogatnánk a telefonunkat, az internet sem lenne elérhető. Néhány óra elteltével azonban már egészen más gondokkal szembesülhetnénk. A boltokban nem lehetne bankkártyával fizetni, a benzinkutaknál leállhatnának a szivattyúk és bizonyos helyeken a vízellátás is akadozni kezdene.
Ha mindez nem néhány óráig, hanem három-négy napig tartana, sok család komoly nehézségekkel szembesülne.
Néhány évvel ezelőtt egy ilyen forgatókönyvet sokan túlzásnak tartottak volna. Ma viszont európai kormányok foglalkoznak vele, méghozzá egyre komolyabban.
Svédországban már 2024-ben új tájékoztatót adtak ki arról, hogyan kell felkészülni válságra vagy háborúra. Norvégiában ugyancsak egyhetes otthoni tartalék kialakítását javasolják. Németországban lehetőség szerint tíznapos készletezéssel számolnak, Finnországban és Hollandiában pedig legalább három napra elegendő önellátásra ösztönzik a lakosságot.
Az Európai Bizottság 2025 márciusában elfogadott felkészültségi stratégiájában szintén megjelent a 72 órás ajánlás. Az uniós intézmények 2026 novemberében újabb iránymutatásokkal erősítették meg, hogy a civil lakosság válsághelyzeti felkészítését hosszú távon is fontosnak tartják.
Valami tehát megváltozott Európában. A kérdés csak az, hogy pontosan mi.
Háborútól tartanak vagy valami mástól?
A válasz egy része kétségtelenül az orosz–ukrán háborúban keresendő. Az elmúlt évek megmutatták, hogy a modern hadviselésben az erőművek, az elektromos hálózatok, a vízvezetékek és a kommunikációs rendszerek éppen olyan fontos szerepet játszhatnak, mint a katonai létesítmények.
Ukrajnában emberek milliói tapasztalhatták meg, mit jelent, amikor a háború következtében akadozik az áramellátás, nincs megfelelő fűtés vagy megszűnik a vízszolgáltatás.
Az európai kormányok ebből nyilvánvalóan levonták a következtetéseket.
Csakhogy van itt egy másik probléma is. A modern társadalom működéséhez ma már szinte minden területen nélkülözhetetlen az elektromos energia és a digitális technológia. Elég egy súlyos hálózati meghibásodás, egy jól célzott kibertámadás vagy egy létfontosságú infrastruktúrát érő szabotázsakció és rövid idő alatt több szolgáltatás működése is veszélybe kerülhet.
Erre különösen jó példa a 2025 áprilisában bekövetkezett spanyol–portugál áramszünet. Emberek millióinak életét zavarta meg és egy időre a közlekedés, a kereskedelem és a kommunikáció egy része is megbénult. A későbbi szakértői vizsgálat összetett műszaki problémákat azonosított, nem pedig bizonyított kibertámadást.
Vagyis ahhoz, hogy egy ország súlyos nehézségekkel találja szemben magát, még háború sem feltétlenül szükséges.
Ez persze nem jelenti azt, hogy Európában hamarosan általános összeomlás következik be. Arra sincs nyilvános bizonyíték, hogy a kormányok valamiféle titokban ismert, közvetlenül közelgő katasztrófára készítenék fel az embereket.
Az viszont tény, hogy a biztonsági környezet bizonytalanabb lett és a korábban elképzelhetetlennek tartott helyzetekkel ma már a döntéshozóknak is számolniuk kell.
Magyarországon miért nem beszélünk erről többet?
Ez talán a történet legérdekesebb kérdése.
Magyarországon természetesen létezik katasztrófavédelmi rendszer, vannak veszélyhelyzeti tervek és a hatóságok különböző tájékoztatókat is készítettek az áramkimaradások, a vízellátási problémák vagy más rendkívüli események kezelésére.
Vajon hány magyar család találkozott ezekkel az útmutatókkal?
Hányan tudják, mit kellene tenniük, ha három napig nem lenne áram? Mi történne azokkal az idősekkel, akik egyedül élnek, esetleg rendszeresen gyógyszert szednek és segítség nélkül nehezen boldogulnak? Honnan kapnának az emberek hiteles információt, ha a telefonjuk és az internet sem működne?
Ezekre a kérdésekre aligha tudna mindenki magabiztos választ adni.
Nálunk egyelőre kevésbé látható az a fajta országos, közérthető lakossági kampány, amelyet például Norvégiában vagy Svédországban már megvalósítottak. Ez önmagában nem bizonyítja, hogy Magyarország nincs felkészülve egy komolyabb válságra, de a lakossági tájékoztatás területén mindenképpen érdemes lenne megvizsgálni, szükség van-e változtatásra.
Felmerülhet persze, hogy jobb nem beszélni túl sokat az ilyen veszélyekről. Elvégre az embereknek van elég gondjuk anélkül is, hogy újabb fenyegetésekkel szembesítenénk őket.
De biztosan az a helyes megoldás, ha inkább hallgatunk?
A félelemkeltésnek valóban nincs értelme. Senkinek sem hiányzik, hogy a családok háborús forgatókönyvekkel riogassák egymást vagy pánikszerű felvásárlás kezdődjön az üzletekben.
Csakhogy a tájékoztatás nem ugyanaz, mint a riogatás.
Nem kell megijeszteni az embereket ahhoz, hogy megtanítsuk nekik, mit tegyenek egy váratlan veszélyhelyzetben.
Sőt, valószínűleg éppen az járhat nagyobb bizonytalansággal, ha a baj bekövetkezésekor derül ki, hogy senki sem tudja, mihez kezdjen.
A kormánynak ebben is felelőssége van
A magyar kormány békepárti politikájának középpontjában a háborúból való kimaradás és az ország biztonságának megőrzése áll. Ez érthető nemzeti érdek. A béke megőrzésére való törekvés azonban nem zárja ki, hogy közben egy esetleges válsághelyzetre is felkészüljünk.
Sőt, a kettőnek együtt kellene működnie.
A kormány elsődleges feladata természetesen az, hogy biztosítsa a létfontosságú szolgáltatások működését és megvédje az ország energetikai, vízügyi, egészségügyi és kommunikációs rendszereit.
Azonban ugyanilyen fontos lenne, hogy az emberek egyszerű, mindenki számára érthető tájékoztatást kapjanak arról, mit tehetnek saját biztonságuk érdekében. Ehhez nem lenne szükség drága kampányokra vagy félelmet keltő üzenetekre. Egy jól összeállított, minden háztartáshoz eljuttatott útmutató már önmagában sokat jelenthetne.
Az önkormányzatoknak is lenne feladatuk. A helyi lakosoknak tudniuk kellene, hol juthatnak ivóvízhez egy tartós szolgáltatáskiesés esetén, hogyan kaphatnak segítséget az idősek és miként működne a tájékoztatás, ha az elektronikus rendszerek átmenetileg használhatatlanná válnának.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy nem minden család engedheti meg magának jelentősebb készletek felhalmozását. Az állami felkészülésnek ezért azokra is gondolnia kell, akik anyagi vagy egészségügyi helyzetük miatt segítségre szorulnak.
Az otthoni tartalékok fontosságának hangsúlyozása nem jelentheti azt, hogy az állam a saját feladatait a polgárokra hárítja.
Nekünk, magyaroknak mit érdemes tennünk?
A jó hír az, hogy a felkészüléshez nincs szükség különleges felszerelésre vagy jelentős kiadásokra.
Egy átlagos család már azzal is sokat tehet, ha otthon tart legalább három napra elegendő ivóvizet, tartós élelmiszert, alapvető gyógyszereket, elemlámpát, tartalék elemeket és egy feltöltött külső akkumulátort. Hasznos lehet egy elemes rádió és némi készpénz is, hiszen egy hosszabb áramkimaradás idején nem biztos, hogy lehet majd bankkártyával fizetni.
Az ivóvízből személyenként legalább kilenc literrel érdemes számolni három napra, bár a tisztálkodáshoz és az egyéb higiéniai szükségletekhez ennél több vízre lehet szükség.
Talán ennél is fontosabb, hogy a családtagok előre megbeszéljék, hogyan segítenének egymásnak, ha a megszokott kommunikációs lehetőségek nem működnének.
Nem kell túlélőnek készülni, nem kell bunkert építeni és nem kell hónapokra elegendő élelmiszert felhalmozni. Egyszerűen érdemes néha végiggondolni,hogy mennyire függ az életünk azoktól a szolgáltatásoktól, amelyeket ma már természetesnek veszünk.
Nem világvége közeleg, de érdemes komolyan venni a figyelmeztetéseket
Az európai országok intézkedései mögött tehát nem egyetlen fenyegetés áll. A háborús kockázatok, a kibertámadások, a technológiai rendszerek sérülékenysége és a természeti katasztrófák egyaránt szerepet játszanak abban, hogy a kormányok ma már sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a lakosság felkészítésére.
Magyarország számára ebből nem az következik, hogy háborús félelemben kellene élnünk. Sokkal inkább az, hogy a béke megőrzése mellett a mindennapi biztonságunkra is érdemes nagyobb figyelmet fordítani.
Az államnak gondoskodnia kell a létfontosságú rendszerekről, a lakosságnak pedig lehetőségeihez mérten fel kell készülnie a váratlan helyzetekre.
Talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy miért készül Európa egy esetleges többnapos ellátási zavarra, hanem az, hogy miért ne készülnénk fel rá mi is?
Mert egy felelős ország nem akkor kezd gondolkodni a biztonságról, amikor már bekövetkezett a baj, hanem akkor, amikor még van ideje megelőzni vagy legalább mérsékelni annak következményeit.
