Részletekből maga az egész címmel látható a Műcsarnokban Sáros László György Ybl-díjas építész és fotográfus, az MMA rendes tagjának, Magyarország Érdemes művészének kiállítása, amelyen építészeti tervei, épületfotói mellett fotóalbumainak képanyagából válogatást láthatunk. Sáros László Györggyel arról beszélgettünk, mit jelent az építészeti gyakorlatban a Makoveczi-örökség, mennyire tudják a megbízók, hogy mire van szükségük, és az építész életében hogyan simul össze a személyes történet és az alkotás.
- Az ön életrajzában az szerepel, hogy sokáig nem tudta eldönteni, hogy inkább fotós, vagy inkább építész? Hogyan dőlt el végül, hogy ön – elsősorban - építész lett?
- Úgy, hogy építész nyilván végzettség és alkalmazás, megbízás alapján lehet valaki. Ez eleve döntött, mert ha építész is akartam lenni, akkor az egyetemet el kellett végezni. De én több helyen is nyilatkoztam, hogy az építészetet ma már nem lehet elképzelni fotók nélkül. ha az építészet ismerete, annak csekély töredéke az, amit valaki személyesen látott. Személyes élmény alapján ítéli meg, a többit, a legnagyobb részt pedig fotó alapján.
- Azoknak a képeknek a nagy része nem feltétlenül művészi fotográfia.
-. Vesszőparipám a látni és láttatni. Nem elég, ha a fotográfus valamit észrevesz. Hanem oly módon kell tudni interpretálni, átadni, hogy abból más is megértse, megérezze, rájöjjön, hogy abban a dologban mi a fontos.
- Például a nemrégiben a Műcsarnokban megnyílt Részletekből maga az egész című kiállításán például zsidótemetőkről készült fotóival is láttatni akart valami fontos dolgot.
- Képzeljen el egy temetőt, ahol körülbelül nyolc méter magasságban vagy mélységben vannak sírok. egy más tetején. Más temetőkhöz képest a különbség az, hogy itt az előző köveket nem tüntetik el, nem dobják ki, nem semmisítik meg, hanem mindig hozzák följebb és följebb. Ezáltal a végén elképesztő sűrűség zsúfoltság jön létre. Ez az egyik fantasztikus látványbeli eredménye ennek a tiszteletben tartásnak.
- A másik dolog, amit biztosan megjegyez, aki az életrajzát olvassa, hogy szoros kapcsolatban állt Makovecz Imrével, és építészeti munkáiban folytatta az organikus építészeti irányzatot.
- Amikor én az egyetemet elkezdtem, akkor azt mondtam, hogy van öt szabad évem, hogy tájékozódjak. Ezen közben fedeztem fel valakit, akinek a munkáiról készült fotók láttán elhatároztam, hogy ezt az embert meg kell keresni. Ezért is kerestem, kerestük meg a későbbi feleségem révén. Így sikerült egy véletlen során Makovecz Imrével találkozni. Akkoriban nem volt internet, mobiltelefon. Vonalas telefonja, is ritkán. Ilyen körülmények közt tartottuk egymással a kapcsolatot.
- Augusztusban nyílt meg a Nomád nemzedék című kiállítás Tokajban, amelyet Turi Attila, az MMA elnöke nyitott meg. Ön ugyan nem vett részt annak idején a legendás múltú alkotóház építésében, de követte a történetét, és ehhez a most kiállító, sokszínű és nagyon inspiráló művésztársasághoz tartozónak vallja magát.
- A hetvenes években elkészült Tokajban a Bodrog és a Tisza összefolyásánál a sziget csúcsánál egy épület. Ez egy összművészeti alkotóház volt. Nemcsak építészek, hanem képzőművészek, textilesek, fafaragók és sokféle művészeti ág képviselői jöttek össze, akik egymás munkájára és egymásra is kíváncsiak voltak. Később a ház az árvizek miatt is, meg egyáltalán kezdett leromlani. A végén már olyan állapotba került, hogy megmenekítés gyanánt áthozták a tokaji Bodrog-partra.
- Elbontották, és újra felépítették?
- Igen, de ott is tovább romlott. Makovecz Imre úgy döntött korábban, hogy ha már nem tartható, ha már nincs szükség rá, akkor tessék felgyújtani. És ez megtörtént három éve. Végül a tokaji oldalon megépült újra. Még nincs teljesen befejezve, de szinte percek kérdése. Ez most sokkal jobb állapotban, ellenőrzött körülmények között épült meg, és áll ott a helyén, ami ennek a szellemi tartósságát, mármint ennek a generációnak a szellemi életét, emlékekben is, de reális folytatásban megőrzi.
- Ennek az épületnek a története megmutatja, hogy egy épület nemcsak fizikai síkon, hanem szellemi síkon is létezik, és ha nincs fizikai síkon, az nem feltétlenül jelenti a teljes eltűnését, hanem újjá tud születni többször is.
- Olyannyira ez az elv, hogy van olyan kiállítása is a Kós Károly Egyesülésnek, amely a teremtés folytatásáról szól. Arról, hogy bontásról az építészetben a legvégső esetben kelljen, lehessen beszélni. Mert az értékeket fel kell ismerni, meg lehet őrizni, ki lehet fejteni, és lehet folytatni. Csak hát ehhez képesség kell.
De fontos tisztázni, hogy én építészként nem vettem részt ebben a munkában, csak szemlélőként. Feleségem révén, aki tokaji, sok minden Tokajhoz köt. Részint a család. Részint a barátok, akik persze egyre fogynak. Én is ehhez a társasághoz tartozónak érzem, tudom magam. A Makovecz Imréhez fűződő kapcsolatom egyedi. Odavittem barátomat, Gerle Jánost, akivel még az egyetem előtti honvédség alatt - mert az akkor kötelező volt – ismertük meg egymást. És élete végéig jó barátságban voltunk. De a tokaji épülethez én szorosan nem kötődöm.
- A közösségi terek és a családi házak létrehozásában segítette önt a makoveczi örökség?
- Természetesen. Gyönyörű a magyar nyelv, amikor azt mondja: megbízó. Mert valakinek építeni teret, házat, életteret, az bizalmi kérdés. Bizalom nélkül ez nem működik.
Mi egy kicsit másként kezdünk el dolgozni, mint ahogy az megszokott. Van olyan alkalom, amikor a megbízóval csak a harmadik találkozáskor beszélünk házról. Mert először meg kell, ismerjem a megbízómat, amennyire csak lehet. Ez tulajdonképpen lehetetlen, de mégiscsak a legközelebb kell kerülni hozzá. Ez nem intimitás, hanem az ő életterének a feltérképezése. Mi az, amire neki szüksége van? Amit esetleg én jobban meg tudok fogalmazni, mint ő. Én egy házaspár számára csak úgy tudok házat tervezni, ha mindkettőjükkel kapcsolatba kerülök. Mert az lehet, hogy a családfő megteremti a rávalót, de abból igazi lakás, igazi otthon az csak az asszony révén lehet. Ő teszi lakhatóvá. Ő teszi meleggé. Ő teszi elviselhetővé, otthonossá.
- Az ön tapasztalata szerint mennyire tudják az emberek, hogy mire van szükségük? Mennyire kap kész és használható elképzeléseket?
- Változó. Van, aki azzal kezdi a gondolkodást a házról, amit építtetni akar, hogy mennyi pénze van rá. Fontos ez is, de nem a legfontosabb. Egy ilyen kiindulásból volt olyan megbízóm, aki előállt azzal, hogy neki egy 80 négyzetméteres nappalira van szüksége. Másnak háza nincs ekkora. De ő úgy gondolta, hogy megengedheti magának. Mondtam neki, jó, akkor gondolja végig, hogyan rendezné be ezt a házat. Amikor a nappali kapcsán már a harmadik beszélgetősarkot említette, akkor kiderült, hogy még mindig van hely. Egyszer csak elcsendesedett, és rájött, hogy nem erről van szó. Miközben addig még nem beszélgettünk arról, hogy milyen fantasztikus dolog, ha szürkületkor egy épp akkor kezdődő havazásban egy meleg szobában ülök egy jó könyvvel, amit pont most szereztem éppen. Magyarul, hogy az intimitásnak, a személyes használatnak mekkora ereje van.
- Ebbe az is betartozik, hogy az ember, aki otthon dolgozik, alkotni tudjon a térben? Ezt, hogy tudja egy építész megteremteni?
- Ez egyszerűbb és könnyebb, mint egy általános lakóházat megtervezni. Mi, építészek, ugyanilyen körülmények között tudunk alkotni. A műterem nagyon fontos, attól függetlenül, hogy mely művészeti ágat művel ez az ember.
- Mit szokott még kérdezni a megbízóktól?
- Amikor családi házat tervezek, azt is megkérdezem, melyik a kedvenc évszakuk, és azt hogyan tudják elképzelni a legkedvesebbnek. Mert a tél nemcsak a karácsony estéről szól. Fontos az is, hogy milyen színeket szeret. Milyen növényeket szeret. Még ha akár még kertje sincs. De hogy megteremthető-e az a látvány, ami szükséges a jó közérzetéhez.
- Régebben készítettem egy beszélgetést Makovecz Imrével, és emlékszem, amikor arról beszélt, hogy a funkcionalitás számára nem azt jelenti, hogy mitől hány centire van a kilincs, hanem, hogy például a konyhának egy ölelő térnek kell lennie, ahol a család körbeülheti az asztalt.
- Kell egy hely, ahol a család találkozik, és ez a találkozás jóllehet, mindennapos, kell legyen, de a család szempontjából az együttlét legfontosabb tere. A legfontosabb kritérium, hogy tényleg együtt lehessenek, ott, ahol meg lehet beszélni az elmúlt napot, lehet beszélni a jövőről, és a leginkább lehet megismerni egymást.
- A Műcsarnokban az ön építészeti munkáiról és fotóiból nyílt kiállításon a középületek mellett egy többgenerációs családi házról készült fotókat láthatjuk, illetve egy négylakásos nyaralót is. Mit jelent az építész szempontjából, ha egy házban több generáció él együtt?
- A több generáció nemcsak szülő-gyerek reláció. A gyerek ismerhesse meg a nagyszüleit. Ne csak ritka kuriózum legyen, amikor egy évben kétszer-háromszor lehet velük találkozni. Az igazi ismeretség az együttlét. Az együttélés. Ha ennek sikerül megteremteni az egyensúlyát, kritériumát, amire mindenki vágyik, akkor az eredmény jó. Ha nem, akkor csak feszengeni lehet.
- A kiállításon arra is felfigyeltem, hogy festői szépségű tájakra tervezett épületeket, ami azt feltételezi, hogy az épület és a természet, az ember és a természet kapcsolatán is el kellett gondolkoznia.
- Nagyon sokszor mondom, hogy egy igazi jó épület olyan kell legyen, mintha mindig is ott lett volna, mert ez azt jelenti, hogy ez az a lehetőség, amiben az építész a természettel és az adott hellyel kapcsolatos odaillőséget meg tudja teremteni, és az arányaiban is passzol.
- Láttam már olyan épületeket, amelyek belesimultak a tájba, és nem az volt az első gondolatom, hogy kár volt ezért fát-bokrot kivágni. (Ezek egyike egy Makovecz-épület a Pilisben.)
- Észrevette, hogy nálunk az a szokás, ha valaki megvesz egy telket, akkor bekeríti, leirt róla mindent, és úgy gondolja, hogy most majd jövök én. Ezek a kísérletek kudarcra ítéltek.
- Gyakran javasol mást, mint amivel indítanak a megbízók?
- Igen, de orvoshoz sem azért megy az ember, hogy igazolja a maga véleményét. Az építészetnek van, kell legyen gyógyító hatása is.
- Van erről konkrét története?
- Személyes hivatkozást nem szívesen említenék, mert az dicsekvés lenne, de az biztos, hogy jó néhány helyzetben megtörtént az, hogy a kapcsolat és a végére kialakuló néha barátság, megmarad, és szeretik a házat. Márpedig annál fontosabb nincs, hogy ahol valaki él, szeressen ott élni.
- Mennyiben más a feladat, ha nem családi házat, hanem valamilyen közösségi épületre, intézményre szól a megbízatás?
- Az építészetnek nagyon sok segítője is van, és sok ellensége is. Hogy egy példát mondjak, minden középületfajtára vannak előírások. Ezek helyiség-megnevezésben, számban, kapcsolatban, méretben mind-mind segítik leírni azt, hogy mi mindent kell figyelembe venni ahhoz, hogy egy működő középület legyen a végeredmény. Amit, újra mondom, szintén nagyon fontos, hogy a használói szeressék. Ha valaki az építészeti produkció miatt gyűlöli a munkahelyét, azt ott kell hagyni, mert az az ember előbb-utóbb beteg lesz. De ebben a kapcsolatban rajta is múlik sok minden. Miért és hogyan lett olyan az az építmény, ha volt lehetősége a kialakításában, akkor végig kell gondolni, hogy ha valahol és valamikor szükség van építészetre, vagy építészre, ez az a hely.
- Akik a nagy megrendeléseket adják, jobban átlátják, hogy mi kell egy új középületbe, mint azok, akik Magyarországon családi házat építenek?
- Változó, de a produkció nagy száma miatt a lehetőségek és a sikeres elgondolások száma is növekszik. Ennyiben nem olyan rossz a helyzet.
- Melyik az a középület, amelyre a legbüszkébb?
- Inkább azt mondom, vannak olyanok, amiket nagyon szeretek. Például nagyon szeretem a Jászberényi Városi Könyvtárat, amely egy átalakítás. Az építész feladata az is, hogy folytassa a teremtést. Annak a dolognak a szellemiségét fenntartva, megérezve a különlegességét, azt fokozva hogyan lehet hasznosítani egy házat, ami arra a funkcióra már nem, mert nincs rá igény, de egyéb funkciókra fontos és szükséges fenntartani.
- Ebben az esetben is funkcióváltás történt?
- Az volt valaha a város zsinagógája. Én a gyerekfejjel éltem meg, hogy átalakították, szinte lebontották. Csináltak belőle egy piszkosfehér cipős skatulyát. Nagyon-nagyon belemarkolt a lelkembe. Azt gondoltam akkor, ha tehetek érte, akkor ezt biztos, hogy megváltoztatom előnyére, és természetesen utalásokat teszek a korábbi funkciójára, formájára, színeire.
- Gyerekkorában meg akarta menteni ezt az épületet, és felnőttként, építészként tehetett is érte? Ez egy csodálatos történet.
- Számomra igen.
-A kiállításon is látható ez az épület az aranyló kupolával, amely a főbejárat. Hogyan valósította meg azt, amit gyerekként eltervezett az épülettel?
- Talán a legfontosabb, hogy hogyan érkezünk.
- Az aranykupolán át?
- Igen, és ennek van egy kristályszerű felülvilágítója. Belül ez egy éggömb a csillagaival. Megfestett felület, olyan, mint az égbolt fölöttünk. Olyan padok veszik körbe, ahol lehet találkozni, de ezek a padok utalnak a temetői sírjelekre is. A padló burkolatszerkesztése a Dávid-csillagra utal.
- Úgy tűnik, ez nem kisebb teremtés, mint amikor nulláról megtervez egy épületet.
- Sőt azt mondom, hogy nagyobb produkció.
- A kiállítási anyagban a váci főtérről készült képek is szerepelnek, hiszen ez a köztér is az ön keze nyomát viseli. Mi volt ott az ön feladata?
- Talán nagyképűnek hangzik, pedig nagyon egyszerű. A tér visszakapta az élethez való jogát.
-A Zsebbelgium című kötet néhány képét is láthatjuk a kiállításon. És itt vetődik fel a kérdés, hogy a részekből mennyire lehet következtetni az egészre. Hogyan született meg ez a kötet?
- Valaha óraadó tanár voltam a Török Pál utcai Kisképzőnek nevezett művészeti gimnáziumban. Három tanár összefogott, akik alkalmazott művészeti tárgyakat tanítottak. De azt nem, hogy honnan jönnek létre az építészeti terek.
Megkerestek, hogy vezessek egy ilyen kurzust. Vállaltam és bevezettem, és életem négy legizgalmasabb éve következett, abban a tekintetben, hogy ezt hogyan lehet tanítani. Nagyon kemény felkészülést követelt meg. Ennek az iskolának volt egy társiskolája Belgiumban, Gentben. Oda meghívtak bennünket, ezt a három művészt meg engem, és előadásokat illetve kiállításokat vittünk ki.
Az iskolának ott akkor már volt iskolapszichológusa, és náluk kaptunk szállást ketten, majd utána minden évben meglátogattuk őket. A kollegina egy tanyán élt, sajnos két éve már, hogy itt hagyott bennünket.
Ez egy tipikus belgiumi tanya. Ezt a tájat úgy kell elképzelni, mintha itt nálunk nem történt volna meg a szocializmus, és egy németh lászlói tájfejlesztéssel folytatódott volna a vidék élete. Viszonylag közelálló épületekről van szó. De mindegyikhez tartozik egy kisebb-nagyobb gazdasági terület.
Az évek során elég sokat fotóztam, és egy idő után arra gondoltam, nézzük meg, hogy ezekből a fotókból mi hozható össze. Az a kérdés, hogy ezekből összehozható-e az egész. Én állítom, hogy igen. Így született a könyv, és ennek a könyvnek a fotói, ha zömében természeti képek, akkor is összeáll-e belőle egy tanya. Kicsit hasonlatos a Pókország jóval később született kötetéhez, ami úgy néz ki, mint egy kéttagú sorozat, de ennek zömét is ott, ezen a tanyán fotóztam.
- A másik kötet, amelynek képei szintén láthatók a kiállításon, a CanoNewyork, amelynek a képpárjai analógiákat mutatnak a természetben található térformák és a nagyvárosi épületek között.
- Megadatott, hogy New Yorkból eljutottunk ide, a kanyonvidékre, ahol a Grand Canyon környékén egy rakás fantasztikum létezik. Egy hetet töltöttünk ott, és fotóztam. Utána még három hétig New Yorkot fényképeztem, aztán hazajöttünk. Ez a sorozat még filmre készült. A filmeket előhívattam, csíkmásolat készült belőlük, aztán bekerültek a fiókba.
Egy idő után elővettem, és elkezdtem nézegetni. Először minőségileg, képileg. Több mint 1600 felvétel volt. Nagyon sokat kiszórtam belőle. Osztályozás és felülbírálat közben döbbentem meg egyszer, hogy ami New Yorkban felépült, az maradéktalanul megtalálható a Canyonokoban.
-Egy ilyen analógia ön szerint csak egy szubjektív belső élmény, vagy több ennél?
-Először természetesen csak egy belső élmény, de amikor erre az analógiára rádöbbentem, az első egymás mellé tett kép pár után, szinte maguktól párba álltak a képek.
A könyv három fejezetből áll. Az első a Kanyon-világ, ahol ezek az elképesztő természeti csodák látszanak egymás után. A második a találmány. Mert én ezt egy találmánynak neveztem el, lévén, hogy úgy találtam rá ezekre a képpárokra. A harmadik címe: Miként Mórickának. Mert mint a viccben, Mórickának mindenről ugyanaz jut az eszébe. Itt már nem kellett előképeket odatenni, csak egymás után New York-i fotókat mutatni. Ha az előző két fejezettel sikerült kellőképpen megfertőzni a nézőt, a harmadik fejezetre ez a fajta analógikus látás már magától működik.
-Még az augusztusban felavatott felújított tokaji Tenkács-házról szeretném kérdezni, annál is inkább, mert ennek a háznak a története is nagyon szép, van benne család is, művészet is, építészet is, és ön is benne van.
-Tenkács Tibor festőművész lánya, Tenkács Márta építész a feleségem, és az épület, amely megújult, az anyai nagyszülei lakóháza volt. Nincs pontos feljegyzés, de messze több mint százéves.
Ezt a házat, amely egy elég nagy ház volt, kénytelenek voltak eladni, mert csak apósom és anyósom maradtak Tokajban, a népes családi látogatásokon kívüli időben, és nekik túl nagy volt.
Tenkács Tibor festőművész Tokajba nősült. A felesége szülei rájöttek, hogy valamiképp pótolni kellene számára azt a művészeti életet, amit Budapesten hagyott, amikor Tokajba költözött. Építettek neki egy műtermet, ahol a barátait is fogadhatta, szállást, ellátást is kaptak. Innen indult a Tokaji művésztelep története. Később a telek felét apósoméknak ajándékozták, és ott építettek műteremlakást. Közben a másik ház pusztult, romlott. Használták, és a végén életveszélyessé vált, és ki kellett belőle költözni.
Egy pályázat révén a város pénzhez jutott, és ezt a házat is felújították. Féltünk először, hogy az állapota miatt lebontják, de nem. Megmaradhatott, és megadatott, hogy a felújítás tervét mi készíthettük el. Apósom a városnak adományozta nagyon sok képét, ezekből a képekből egy állandó életmű-kiállítás született, amelyet a felújított házban rendeztek be.
- A megnyitón az is elhangzott, hogy műteremlakásokat alakítanak ki a házban.
- Mi úgy terveztük meg ezt a jövőre nézve, hogy három önálló műtermes garzont szeretnénk még hozzátenni, és akkor tényleg visszaállhat a tokaji művésztelepnek, nemcsak a híre és fénye, hanem fizikális jelenléte.
Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.
