Idén emlékezünk meg a Mohácsi csata ötszázadik évfordulójáról. Ebből az alkalomból az MMA új emlékközpontot avatott fel a csata helyszínén, illetve szabadtéri tárlat nyílt az MMA Andrássy úti székházának kerítésén. Jánosi Zoltánt, az MMA Művészetelméleti tagozata vezetőjét, aki ünnepi beszédet mondott ebből az alkalomból, a bennünk élő Mohácsról és üzenetéről, illetve arról is kérdeztük, hogy az MMA feladataiban illetve a Művészetelméleti tagozat munkájában tükröződik a nemzeti emlékezet ápolása, megjelenítése.
-A mohácsi csata helyszínén 1976-ban Vadász György és Kő Pál közös munkája nyomán egy nagyon méltó és hatásos – koncepciójában korát messze megelőző - emlékezeti tér jött létre - kopjafákkal, fából faragott szobrokkal, kövekkel - amelyben egészen különleges egyensúlyban volt a múlt, a tragédia felidézése, és annak érzékeltetése, hogy egy 450 évvel későbbi jelenből, utódokként tekintünk vissza minderre. Idén az ötszázadik évfordulóra teljesen új emlékhely született Mohács közelében, vagy a régi koncepció gazdagodott új elemekkel?
-A kérdésre mindkét benne rejlő válasz igaz lehet, hiszen az emlékhely megújulása csakis a históriai helyszínen és a korábbi emlékteremtés értékeit is magába foglalva valósulhatott meg, másfelől pedig új aspektusokat, történészi, régészeti felismeréseket és művészi akaratokat is tükröz. Ha a koncepciót tekintjük, akkor viszont kiemelendő az a koherens újrateremtés és új elemekkel feltöltés, amely a korábbi alapokon egy igen nagyszabású, új szemléleti és tartalmi elemekkel villogó, egyszerre históriai, szakrális, a nemzeti identitáshoz és a közép-európai összefogás gondolatához kötődő, ráadásul a legkülönbözőbb művészeti ágak gondolatait, formáit, üzeneteit megjelenítő emlékhelyet hozott létre történészek, régészek és művészek segítségével. Egy olyan egyszerre szellemi és tárgyi komplexumot, amely a tiszteletadás, a lelki-szakrális kárpótlás, a történelmi önismeret és a művészi megjelenítés révén az 500. évfordulón nemcsak magasra, hanem kivételesen magasra emelte a nemzeti tudatban Mohács hőseit, realitását, következményeit, méreteit és a belőle kibontott identitásőrzés hatalmát.
-Mennyire játszott ebben szerepet a korábbi műveket alkotó faanyagok, kötelek elöregedése?
-Ezt a legbiztosabban az újraalkotók tudnák megválaszolni, de egy elkopott, korhadó-roskadó anyagokkal teli emlékhely jóval inkább a népétől elhagyott vagy elhanyagolt temetőre emlékeztet a maga elemi drámaiságában is. Azt gondolom, a koncepció mégsem ebből: a nagy művészek és mások korábbi erőfeszítései révén ott álló alkotások időnek kitettségéből, hanem a nemzeti méltóság és hősiesség vonásait az évfordulón ismét felemelni és megmutatni kívánó akaratok szépségéből fakadt.
-Mit jelentett az új emlékhely, új koncepció szempontjából a tömegsírok feltárása? Más fénybe helyezte-e a történeteket a történészek, régészek munkája?
-A történelem és a régészet eredményei természetesen igen sokat adtak és adnak hozzá majd ezután is a csata lefolyásának, a fegyverek és csapategységek mozgásának, az áldozatok halál-körülményeinek már eddig is tudott tényeihez. Mindezek elemi módon, sőt fókuszokat képezve épültek be az emlékhely szerkezetébe. A fényre került tömegsírok megrázóan érzékeltetik az öldöklés arányait, a személyes, egyedi sorsok drámáját, a megfélemlítő szándék brutalitását, de a konkrét hősiességet is, és feltárásuk új inspirációkat adott nemcsak az emlékhely művészeti megújulásához, hanem az arról – Kiss Stefán Mónika által rendezett – drámai erejű, szintén közös összefogás felhajtóerőin létrehozott filmnek a megalkotásához is. Ennek központi képegységeiben a frissen feltárt tömegsír révén rekonstruálható kivégzések tragikuma áll.
-Ön megnyitó beszédében Kölcsey Ferenc 1826. augusztus 29-re írt megrendítő és gondolatébresztő Mohács című esszéjét idézte. Mi a legfontosabb gondolat, amit a mai embernek üzen a kétszáz éves irodalmi szöveg?
-Kölcsey a feledésbe süllyedő százada magyarságát szinte a mohácsi elesettek nevében, de még az ő emlékezetük köréből is messzire kitörve, teljesebb históriánk áldozatai nevében szólítja meg: „Nép, mi vagy? hol a bizonyság, hogy tőlünk származtál? hazát alkotánk, s te reánk nem emlékezel; hidegen taposod győzedelmeink mezeit; s a pusztákon, hol ezrenként hullánk el, sírhalmainkra nem vetsz tekintetet. Jaj, neked!”.
A sírgödörre támaszkodó, de abból kikapaszkodó fájdalom, azután a feledés elmocsarasító állapotainak ellenében kiáltja nemzete elé azt a máig közismert elvonatkoztatását, amely a nemzeti jövőkép érdekeinek feladatait napjainkig aktuálisan nevezi meg, csiszolja és kényszeríti ki, támasztja fel a múltat és a hagyományt magába fagyasztó időből: „Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemzeti életét gyilkolja meg; s akármi más kezdődjék ezentúl: az a régi többé nem leszen. Az időtől fogva eltűnt a nemzet…. S ti ezen ily szeretetre méltó nemzet helyére mit fogtok tenni?”
-Mi az a történelmi, szellemi-lelki örökség, amit a Mohácsnál Európa, Magyarország és a kereszténység védelmében elhunytak ránk hagytak?
-Az egyik legfontosabb eleme ennek a tanulságnak a közép-európai népek összefogása az akár a lehetetlennek bizonyuló közös vállalkozásokra, feladatokra is. Az a tény, hogy – nyilvánvalóan az akkori történelmi viszonyok, határok, politikai koherenciák dimenziójában – a mohácsi csatában a magyarok mellett lengyelek, csehek, morvák, horvátok, németek és más népek is részt vettek, és jó részük tudván tudta, hogy az életben maradásnak milyen csekélyke esélyével állhat ki az oszmán hódítók ellen, mindez tehát az egymásra utaltság tettekben is kifejeződő üzenetének nagyszerű jelképét hordozza máig. A közös érdekek vektorain megszervezhető kiállást a történelemben, az egymásba kapaszkodás fényeit, felülemelkedve – és ismét csak az emelkedés metaforáját üzenve – az egymásnak számos sebet is okozó történelmi emlékeken. De az elmaradt külső segítségeknek s a belső megingásoknak, tett-hiányoknak is van feldolgozható, s a legújabb kori konstellációkba állítható üzenetük.
-Kölcsey esszéjének gondolatmenetén haladva mit kell tennünk ma ezért az örökségért, hogy méltók legyünk rá?
-Mohácsnak a különböző, egymásra épülő történelmi helyzeteinkben való újra- és újraértelmezése nem csupán esetleges esélye, kihívása, hanem egyenesen kötelessége is a magyar tudománynak, művészetnek, egyáltalán: a kultúrának. A Muhi-Mohács-Trianon láncolatot alkotó, részben egymásból is következő, számos kisebb-nagyobb történeti, kulturális, demográfiai eseményt, fejleményt is magába sűrítő históriai csapássorozatunk középső dátuma és gyásznapja annak az összes következményével folyamatosan nevez és mutat meg új összefüggéseket, tanulság-vonásokat, amelyekre a mindenkori jelennek kell, az aktualitás történelmi, tudományos és művészeti atmoszférájában válaszolnia. Ha a Magyar Művészeti Akadémia tagjai és más kortárs művészek a csoportos mohácsi kiállítással, azután a mohácsi emlékhely korszerűsítésével, tudati, kapcsolati, szakrális gazdagításával, a dráma művészi megjelenítésével, valamint a tablókiállítás révén mindennek Budapestre hozásával tettek valamit korunk válaszainak megfogalmazásához, akkor igencsak fontos tartalmakat tettek hozzá a nemzeti tudat mai Mohács-értelmezéshez. Azok között is legfőképpen a Németh Lászlótól körberajzolt „emelkedő nemzet” históriánkból gyökerező fogalmának felragyogtatásához.
-Hogyan alakult ki az a Mohács-kép, amelyet festményekről, történelmi könyvekből, regényekből, versekből, iskolai tankönyvekből és persze politikai beszédekből ismerünk?
-Körülbelül Kölcsey korától ível fel az a szemlélet Mohácsról, amely már nem a siratást, a veszteségeket helyezi csupán előtérbe, hanem a nemzeti felemelkedés programját is. A csapásokból, a megtörésekből, a szétszaggatásokból is magasba törni segítő erőt - és a tanulságot, hova vezethet, ha az ország és politikai tudata nem emlékezik hőseire, nem összpontosít időben és cselekvőképesen a rá leselkedő veszedelmekre. Már nem csak a kivédhetetlen sorscsapást látja tehát Mohács modelljében, hanem a nemzeti önvédelmi reflexek megerősítésének indokát és a jövőképbe építhető tapasztalatot is: az egyaránt figyelmeztető és szembesülésekre, ellenállásokra ösztönző jelet.
Így fogalmaz már Kisfaludy Károly Mohácsa is: „a múlt csak példa legyen most, s égve honért bizton / nézzen előre szemünk”, azután maga Kölcsey is, több versében, de legfőképpen a csatavesztés háromszázadik évében született Mohács című nagyesszéjében. 1830-ban pedig nem más, mint Széchenyi István, és éppen a Hitel előszavában fogalmazott ekként: „Némelyek szomorúan fütyörészik el a mohácsi veszedelem nótáját, s azt hiszik, ott van koporsója minden szkíta fénynek. … – de az okos ember nem néz annyira háta mögé, mint inkább maga elibe, s elveszett kincse siratása helyett inkább azt tekinti s vizsgálja, mit menthetett meg.”
A siránkozás, a bűntudat, az önszaggatás helyett tehát elindul az a nemzeti helyzet- és jövőkép-értelmezés, valamint program-meghatározás, amely – már egy másik, hasonlóképpen kegyetlen, 1956 forradalmát és szabadságharcát kiváltó történelmi időszakunkban – Németh László Emelkedő nemzetéhez is vezet, analóg gondolatokkal elemezve jelenét és a progresszió útját, mint a maguk korában Kisfaludy, Kölcsey, Széchenyi tették: „…a magyar a rend ellenére, amelybe beleszorították, emelkedő nemzet.”
-Mennyire segített minket a „későbbi mohácsaink” idején és a talpra állásokban, túllendülésekben, meghaladásokban ez az érzelmekkel, gondolatokkal, drámaisággal és hősiességgel telített és folytonosan gazdagodó kép?
-Mohács fenyegetése: az, hogy egy nép, ha kellőképpen nem képes a védekezésre, nem mozgósítja idejében a maga belső, az értékeit és a szabadságát óvó védelmi rendszereit, illetve találja meg valódi szövetségeseit, rövid idő alatt idegen hatalmak fennhatósága alá kerülhet, sőt etnikumként el is tűnhet a föld színéről, nagyon markánsan benne van Mohács – jóllehet, az erőviszonyok alapján ma már jórészt kikerülhetetlennek tudott – fekete emlékében. Hol az idegen erőszakkal szembefordulásokra biztató energiákkal, hol a lesújtottságokból, a leveretésekből való fölocsúdások tartalmaival üzent a magyarságnak. Az egyik legfontosabb üzenete mindig az egységre, az összefogásra való felszólítás volt, amit a magyarság történelme egyes fontos pillanataiban, 1848-ban vagy 1956-ban meg is tudott valósítani. Ezt a belső kardinális vektort Kölcsey így fogalmazta meg: „Nemzeti fény a cél. Hogy elérd, forrj egybe, magyar nép.” A történelmünk mindennapjaiban sokszor viszont már kevésbé működött ez a fontos alapelv, és további történelmi kudarcokhoz vezetett.
-Más-e Kölcsey vagy Ady és korának Mohács-képe, illetve Mohács értékelése, mint a huszadik és a huszonegyedik századi emberé?
-Természetesen más, hiszen más-más felismerésekre, kutatásokra, azaz ismeretekre támaszkodnak, s nem kevésbé más történelmi és európai politikai körülmények között. A Kölcseyé a Habsburg alávetettség korában született, és a nemzetként megmaradás az elsődleges célja, ennek felmutatása a Mohácstól meghatározott krízis-alapzaton is.
Adyé még Trianon előtti: amitől ő fél, az a szétszóródásunk – ahogyan ezt A szétszóródás előtt című versében megírja. A Nekünk Mohács kell üzenete sem a minél nagyobb vereség kikövetelése egy látszólag tehetetlenségbe süppedő és sokfelől szorongatott nemzet számára, hanem éppen az ébresztés szándéka, a Mohács-példával megszólaló kiáltás, hogy mekkora lehet a veszteség mértéke, ha nem építjük ki önvédelmi reflexeinket. S a veszteség aztán nagyobb is lett a Mohácsénál, Adynak egyértelműen igaza volt a példa megtalálásában.
Ma viszont a török elé álló csapatok népi összetétele révén a közép-európai összefogás modellje hallható ki erőteljesen Mohács örökségéből. S ezzel együtt a nemzeti fegyelem ébersége, felelősségének hangsúlyai a magyar sors jövőképének formálásában, természetesen a hősiesség és az érdekekért bátor kiállás, a keresztény összefogás üzeneteinek örök vonásai mellett.
-Napjainkra lett-e művészileg is kifejezett szakrális jelentősége a Mohácsi csatára és harcosaira, elesett és kivégzett katonáira való emlékezésnek, vagy már korábban is látensen vagy nyíltan szent történet volt ez, amely ily módon most lett kőbe vésve?
-Az akár a fényes történelmi, akár a drámai emlékekhez kötődő művészet mindig elkötelezett, már-már önmagában szakrális, mert tiszteletadást, méltóságot, értékelést, kegyeletet fejez ki a bennük részt vett eredményes hősök – például Mátyás király, Kinizsi Pál, Hunyadi János – avagy az áldozatok iránt. A művészi szabadság sok mindent lehetővé tesz, én személy szerint azokat az alkotásokat tisztelem legjobban, amelyek – legyen az film, szobor, irodalmi mű vagy más munka –, a nemzet hősein, eredményein, illetve drámáin keresztül a kiállás, a felelősség, a tanulság üzenetét hangsúlyozzák.
A megjelenített sors, ha átizzik a művön, önmagától beszél, gondolatokat kelt, és tettekre kényszerít. Nekem ilyen például Szervátiusz Tibor Dózsa-, Varga Imre Radnóti- szobra, a nyíregyházi Megyeháza előtt álló, Bíró Lajos által megformált Kölcsey-szobor avagy Kerekes Eleknek a szamárcsekei Kölcsey-emlékházban látható Hymnus-triptichonja. Külföldön pedig Rodin alkotása: a calaisi polgárok szobra, azután a reformáció genfi emlékműve, a világirodalomból pedig számos mű, közöttük az üldözött örmény népnek a hatalmas túlerő ellen is fellépő heroizmusát – a közeledő nácizmus faji nézetei ellen is – a lapjaira emelő A Musa Dagh negyven napja című regény– Wranz Werfel tollából.
A mohácsi emlékhelyen felépített és felújított építmények, kertformák, szobrok, emlékjelek, sírjelek, a kápolna ugyanilyen, kivételes erejű komplex üzeneteket hordoznak, nagyfokú szakralitásban, amely a kereszténység védelmének eszményéből s a kiállás elszánt akaratából egyaránt fakad. Egy nagyszerű összefogás eredményei, amelyeket a művészet és tudomány egymás kezét fogva épített föl a hatvanas évektől, az esemény 500. évében mindeddig páratlan újragondolásban, amely immár elemien közvetíti a harc arányait, a helytállás heroizmusát és a csapás, az elszenvedett vereség máig gyűrűző következményeit is. Ám a földi borzalmak helyén az áldozatok fölé immár a szakralitásban felmutatott méltóság és egy számos csapást túlélt nép jövőbe nyíló perspektívája emelkedik.
-Mit mond a nemzetnek és személyesen a mai embernek Mohács? Más szóval: kell-e nekünk Mohács, mert ebben a térségben csak így tudunk fejlődni, így tudunk kiteljesedni? Vagy inkább a tragédiáink elszenvedői, áldozatai, túlélői vagyunk és maradunk?
-A nemzet egész 1526 utáni története Mohács hosszú árnyéka előtt zajlott. Egy sereg későbbi történelmi fejlemény, gond, baj veszteség, nemzeti összeroskadás ennek a szakadéknak a sötétségéből fakadt. Für Lajos átfogó tanulmányokban mutatta ki, hogy nem csupán gazdasági értelemben, az európai fejlődésből történt kiszakadásban, de etnikailag is mekkora drámát, hány milliós, máig nyilalló veszteséget kellett megszenvednie a magyarságnak a másfél százados török uralom következtében.
A történész alapos számítások alapján mérte föl a magyarság számokban mérhető veszteségeit: „1494/95-től az 1710-1720-as évekig, két és egynegyed évszázad alatt Magyarország népessége jóformán semmit nem emelkedett, szinte stagnált. Nem lehet kétséges, a meghökkentő mozdulatlanság vitathatatlanul a török világ rovására írható.”
Az ország középső területeiről írja: „Ha tehát itt a XV. század végén 1,4-1,5 millióan lakhattak, akkor a népesség abszolút száma ezen az országrészen kétszáz év alatt közel 50 %-kal csökkent.” Magyarország népsűrűsége a 17. század végére: „…a kontinens 33-35 fő/ km2 –es sűrűségéhez képest a változatlanul maradt 13 fő/km2-es, a hazai átlag két és félszeresen kisebb lett az európainál.” „A magyarság egyik nagy történelmi hekatombája, hatalmas tömegsírja a hódoltságon és környékén domborodik…” (Magyar sors a Kárpát-medencében. Népesedésünk évszázadai 896-2000, Kairosz Kiadó, Budapest, 2001)
Azt pedig, hogy a ma emberének mit üzenhet ez a katasztrófa, azt az 500. évfordulóra megszületett nagyszerű zenei, tánc-koreográfiai, képzőművészeti, építészeti és egyéb alkotások tanúsíthatják legmaradandóbban: és ezek a tragédia hangsúlyai mellett is egytől egyig a katasztrófáiból kiemelkedni képes nemzet erőire is koncentrálva beszélnek Mohácsról.
Kiss Stefán Mónika Arcok a sírból című, már emlegetett filmje, Zsuráfszky Zoltán és Zs. Vincze Zsuzsa Requiem Mohácsért című, Eredics Benjamin zenéjével kísért tánckoreográfiája, Keresztury-Albert Zsolt Penta essentia című zeneműve, a Virrasztók Együttes – zenei feldolgozásai a felújított mohácsi emlékjelekkel, épületekkel, kertművészeti elemekkel, az egész emlékező koncepció méltóságával együtt fejezik ki – a gyász mellett nagyszabásúan a jövőre is tekintve – a jelennek a hősök iránti tiszteletét, s a mutatják fel a drámáiból feltámadó, fölfelé tekintő nemzetnek az arcát. S nem feledhetők soha a belső és a külső összefogásokra intés máig érvényes jelzései sem. Miközben Mohács hosszú árnyékát nézve történelmileg valóban „tragédiáink elszenvedői, áldozatai, túlélői vagyunk.”
-Ön nemrégiben lett az MMA Művészetelméleti Tagozatának a vezetője. Ebben a minőségében milyen feladatok előtt áll? Része-e mindennek például a nemzeti emlékezet megjelenítése a művészetben?
-A nemzeti emlékezet tartalmai természetszerűen részei a művészetnek, valahogy olyanképpen, ahogyan a költő Nagy László válaszolt arra a kérdésre, hogy: „miképp alakított ki kapcsolatot a néppel”: „Sohasem éreztem annak szükségességét, hogy kapcsolatot teremtsek a néppel. Ez a kapcsolat születésemmel megadatott.” – felelte. (Lélegző elevenség)
Az a tény, hogy az MMA Alapszabálya az Alapelvek és közfeladatok részében eleve tartalmaz erre utaló kötelezettséget, annak kifejezése is, hogy a köztestület kiemelten fontosnak tartja e szemléleti irányvonal gondozását. Ez pontosan úgy hangzik, hogy „Az MMA törvény értelmében az MMA-nak köztestületként különösen feladata, hogy elősegítse a magyar és az egyetemes kultúra értékeinek érvényesülését, megóvását, a magyar művészeti élet hagyományainak tiszteletét, új, értékes alkotások születését a magyar művészeti életben.”
A mohácsi évfordulóval kapcsolatos művészeti eseményekben az MMA sokféle művészeti ághoz kötődő alkotó tagjainak részvétele önmagában nagy tanúságtétele ennek a küldetésnek. A Művészetelméleti Tagozat a legtöbb művészeti terület: a képző-, az építő-, a zene-, a film-, a fotó-, az ipar-, a tánc-, a népművészet és az irodalom kutatóit és szakíróit tömörítő testülete kihagyhatatlan elveként építette bele a működésébe a nemzeti emlékezet művészeti értékeinek gondozását.
Tavalyi konferenciánk, az imént említett, a 100 éve született Nagy László költőnek a társművészetekkel való kapcsolatáról beszélt, idén a Film- és fotóművészeti tagozattal tartottunk közös konferenciát a magyar dokumentumfilm múltjáról és jelenéről, november 10-én pedig a 100 éve született néprajzkutató, Kallós Zoltán életműve előtt fogunk tisztelegni.
Jövőre pedig az emberi, a természeti és a hangszeres zenei hangok poétikájáról tervezünk tanácskozást. Az évente hat alkalommal tartott Keddi Kaleidoszkóp című programjainkon aktuális művészeti kérdésekről folyik meghívottjaink és munkatársaink beszélgetése. E keretek között évfordulós alkalmakból is visszatekintünk a múlt értékeire.
Az idén hat beszélgetésen, nagyszámú közönség előtt a 100 esztendős magyar rádió művészeti műsorairól szóltak az előadások, számos zeneszerzőt, karnagyot, zenei közösséget, írót, költőt, színművészt, rádiós személyiséget idézve meg, s tudatosítva azt a szerepet, amelyet a magyar rádiózás művészi életünk katalizálásában, motiválásában és értéktudatosításában mágnesként betölt.
Nagy hangsúlyt fektetünk – hiszen ez a nemzeti emlékezet ápolásának elemi formája is – a művészetoktatás és a művészeti nevelés aktuális kérdéseire is. Akadémikus és köztestületi tagjaink nagy elhivatottsággal működnek közre az MMA-ösztöndíjasok mentorálásában, akik közül számosan érintik témáikban a nemzeti emlékezet terrénumait.
Művészetpedagógiai, művészeti írói munkáért adományozott díjainkkal pedig azoknak a tanároknak, művészetkutatóknak a tevékenységét ismerjük el, akik az iskolákban, az önképző körökben, a kutatás nóvumai és az ismeretek népszerűsítése révén sokat tesznek hozzá a legfontosabbhoz: a művészettel való emberformálás és nemzetnevelés cselekedeteihez. Ezek a feladatok axiomatikus kihívások és vektorok mai és jövőbeli munkánkban.
Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.
