A bálnák gyomrába kerülő ember története régóta foglalkoztatja az emberek képzeletét, a Biblia Jónás-történetétől kezdve egészen a modern kalandfilmekig. A most bemutatott Whalefall (Bálnahullás) című thriller ismét felveti a kérdést: vajon a valóságban is előfordulhatna, hogy egy hatalmas tengeri emlős egészben lenyel egy búvárt, akinek ezután a saját életéért kell küzdenie?
Az IFLScience szakértők segítségével járt utána, mennyire hihető ez a félelmetes forgatókönyv. A film történetében egy fiatal búvár, Jay Gardiner egy óriás tintahalra vadászó ámbráscet áldozatává válik. A férfi a cet gyomrában reked, és mindössze egy órája marad arra, hogy megtalálja a kiutat, mielőtt elfogy a légzőpalackjában lévő oxigén. Bár a történet elsősorban a túlélésről szól, a tudományos kérdés nagyon is érdekes: létezik-e olyan bálnafaj, amely képes lehet egy felnőtt embert egészben lenyelni?
A válasz meglepő, mert a bálnák mérete önmagában nem jelenti azt, hogy erre mindegyikük képes. A világ legnagyobb állata, a kék bálna például apró tengeri élőlényekkel, főként krillekkel táplálkozik. A torkának átmérője ehhez igazodik, ezért egy ember lenyelésére nem alkalmas. A szakértők szerint a leginkább szóba jöhető faj az ámbráscet, amely a fogascetek közé tartozik, és elsősorban nagyobb zsákmányállatokra, például tintahalakra vadászik.
Az ámbráscet torka elméletileg elég tág lehet ahhoz, hogy egy karcsú testalkatú ember átférjen rajta. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a lenyelés a valóságban is valószínű lenne. Ezek a tengeri emlősök visszhang alapján tájékozódnak, és zsákmányukat aktívan keresik. Egy búvár felszerelése, különösen a nagyméretű légzőpalack, ráadásul olyan idegen tárgy lehet, amelyet az állat aligha tévesztene össze a megszokott táplálékával. A bálnákkal foglalkozó szakértők szerint nincs hitelesen dokumentált eset arra, hogy ámbráscet egészben lenyelt volna egy embert.
De mi történne akkor, ha valaki mégis egy ilyen állat gyomrába kerülne? Az ámbráscet gyomra több részből áll. Az első üreg elsősorban a táplálék befogadására szolgál, és erőteljes izommozgásokkal továbbítja azt az emésztőrendszer következő szakaszai felé. Később a táplálék egyre savasabb környezetbe jut, ahol megkezdődik a lebontása. A gyomor tehát korántsem olyan üreges, tágas helyiség, mint amilyennek a filmek gyakran ábrázolják: sötét, nyálkás, szűk és folyamatosan mozgásban lévő környezetre kell gondolni.
Vanessa Pirotta bálnakutató szerint egy embernek már az odáig vezető út során rendkívül csekély esélye lenne a túlélésre. A búvárfelszerelés könnyen megsérülhetne, a testet pedig a bálna izommozgásai is veszélyeztetnék. Ráadásul a gyomorból való visszajutás sem reális: a táplálék emésztőrendszeren keresztüli útja nem olyan, amelyen az ember egyszerűen visszamászhatna a szabadba. A filmben látható menekülési jelenetek ezért elsősorban a filmes fantázia részei, nem pedig valós túlélési lehetőségek.
A történet ugyanakkor a bálnákat fenyegető valódi veszélyekre is felhívja a figyelmet. Az egyik jelenetben kardszárnyú delfinek támadnak egy ámbráscetre. Ezek a ragadozók összehangolt csoportos vadászattal akár náluk jóval nagyobb állatokat is megtámadhatnak. Emellett az óceánok műanyagszennyezése is komoly problémát jelent: a lenyelt hulladék elzárhatja az állatok emésztőrendszerét, és akár éhezéshez is vezethet.
Összességében tehát elméletileg elképzelhető, hogy egy rendkívül nagy ámbráscet torkán át egy karcsú ember a gyomorba jusson, ám ennek bekövetkezése rendkívül valószínűtlen, a túlélés pedig még kevésbé reális. A bálnák nem tekintik zsákmánynak az embert, és nincs bizonyíték arra, hogy szándékosan vadásznának rá. A Whalefall izgalmas története így inkább a képzelet és a tudomány határán mozog – miközben arra is emlékeztet, hogy az óceán élővilágát sokkal valóságosabb veszélyek fenyegetik, köztük az ember által okozott környezetszennyezés.
