„Trencsén vármegye felső vidékének legfontosabb települése Zsolna. Noha csak mezőváros, mindazonáltal rászolgál a város elnevezésére, mivel körülötte, mint tengely körül zajlik a forgalom; és mivel széles vidéken a legtekintélyesebb helység” – tájékoztat a Vág parti település 1815. évi helyzetéről Mednyánszky Alajos, az akkor megjelent útikönyvében. A legutóbbi magyar kiadású, Szlovákiai utazások című, 1999-ben kiadott útikalauz cikke ennél jóval részletesebb.
A Vág folyó éles balkanyarulata fölött fekvő Zsolna – szlovákul Zilina, németül Sillein, latinul Solna – az ősidők óta itt történt sószállításnak köszönhette szép múltját. Már a latin helynév is a kősó vámolására, raktározására utalt: „a Királyi Sóhivatal szinte elővárost képező tekintélyes épületei, a háttérben látszó templom-tetői és tornyai jelezték, hogy számottevő hely – folytatja a főrangú tutajos. – A keskeny, girbe-gurba utcák, csúcsos oromzatú emeletes faházak, és a főtér körüli lábas házak már nem nyújtanak olyan vidám, barátságos képet” – írja. Nagyot nézne, ha most megláthatná a magaslaton levő négyszögű főtér két oldalán sorakozó, teljesen megújított régi polgárházakat.
Zsolna az első Árpád-házi királyok uralkodása idején a nyitrai püspökség birtoka volt, 1208-ban Tamás püspök levele írta le elsőként Zsolna nevét. Várossá a sziléziai német bevándorlók fejlesztették a tatárjárást követően.
A város 1312-ben nyerte el kiváltságait Károly Róberttől. Az 1370-ben készült „Zsolnai jogkönyv” mintául szolgált más felvidéki helységek számára is: a szláv és a német lakosság ott is egyenlő jogokat nyert. Zsigmond király uralkodása alatt részben fából készült földvár épült a Vágra nézve, a mostani Templomdomb helyén, a huszita zsoldosok támadásai ellen. Sajnos nem sok sikerrel, mert a cseh–lengyel martalócok 1431-ben és 1434-ben is megtámadták és felgyújtották, Zsolnával együtt. A Luxemburgi-uralkodó halála (1437) után a sztrecsényi várbirtok része lett a település.
A Várdombon látható plébánia templom az 1400-as évek elején épült, csúcsíves stílusban; az 1870 körüli megújítása során azonban neogótikus formájúvá silányodott. Mellette magasodik az 1540-ben elkészült „Burián” torony, amelyik viszont eredeti reneszánsz részleteket, formajegyeket őriz. A garázda Podmaniczky Ráfael gróf emeltette a közeli budatini vár urai ellenében. A Szűz Mária főtéren található a 18. századi Szent Péter és Pál titulusú egyház. Egykor a jezsuitáké volt, a sírkatakombák benyúlnak a százszor kétszáz méter nagyságú sétatér alá. A tágas térre néz a két, harminckét méter magas késő barokk ízlésű ikertorony; szemközt vele található a patinás Grand Hotel. Egykor az volt az Úri Szálloda. Mikszáth Kálmán Beszterce ostroma című regénye szerint az asztalánál beszélte le arról a hóbortos Pongrácz István grófot a rokona, Pongrácz Károly ezredes, hogy felgyújtsa Vágbesztercét. Mednyánszky báró szerint pedig „valaha olyan kitűnő sört főztek Zsolnán, hogy még a messzi Sziléziában is vittek belőle, és a Vág vizén Komáromba, sőt még Budára is.”
Az említett, 16. századi vár hűlt helyén egy kora Árpád-kori kerek egyház alapfalait tárták fel nemrégiben szlovák régészek. Ilyesféle, 11–13. századi rotundák – körtemplomok – szinte valamennyi feudális vár alsó szintjein megtalálhatók a Felvidéken, Nyitrától Trencsénig, Selmecbányától Zsolnáig. A város és a széles környék legnagyobb, legszebb meglepetés-templomára azonban az innen nem messzi déli városrészben találtunk rá. „Százlépésnyire” becsülte a tudós Mednyánszky a távolságot a piactértől, a Szent István király tiszteletére felszentelt egyházig.
Szabad téren áll a tisztán román stílusú, egyhajós, félkörzáródású apszisú, torony nélküli egyház, a valaha itt folydogáló Szentistván-patak száraz medrénél. A hagyomány szerint még az országalapító I. István király rendelte el a megépítését egy régebbi, kis templom helyén, az I. (Bátor) Boleszláv lengyel uralkodóval megkötött béke emlékére. A magas nyeregtetejű teremtemplomhoz csatlakozik a négyszögletű, dongaboltozatos szentély, melynek falain szent apostolok alakjai és magyar szentek: Szent László, Szent Imre, Szent István és Szent Erzsébet középkori falképei sorakoznak (képünkön). A mészrétegek alatt lappangó freskókat 1950-ben fedezték fel, azóta újabb fél évszázad kellett a kiszabadításukhoz. Ide jártak misére a város és környéke kevés számú, szerteszét szórt magyar hívei, és alig-alig még ma is. Az udvarán egy 15. század végi, késő gótikus, festett boltozatú, árkádos oldalfalú Krisztus teste-kápolna hívja fel magára a figyelmet.
