Esztendő elteltével visszatérünk az ősi felvidéki megyeszékhely – Turócszentmárton (Martin) – környékére. Onnan folytatjuk a turóci középkori falusi templomok meglátogatását.
A Vág felől nézve „a baloldalon feltárul az egész Turóc, egy körös-körül hegyekkel övezett, szépséges termékeny kert; a hegyek közül több az Alpok magasságába emeli hófödte fejét. Számtalan kisebb-nagyobb, egymást barátságos szomszédként üdvözlő templomtorony jelzi a csekély távolságot egyik helytől a másikig.” Ez a tér nem is volna képes megélhetést biztosítani a népes lakosságnak, ha nem nyújtanának segítséget a közeli havasi rétek. „A fénylő napsütésben felcsillannak Turócszentmárton aranyozott toronycsúcsai…” – írta könyvében Mednyánszky Alajos, végigutaztában a Vág folyón 1825-ben. A jelenleg ötvenhétezer lakosú város déli határától – a 65-ös főúttól keletre – hat kilométerrel fekszik Draskóvölgye (Drazkovce). A település két régi szomszéd helység – Dolina falu (1249) és Ivánkafölde (1351) – csatlakozásával kerekedett ki nyolcszáz lakosú községgé a 20. század második felében. Népsűrűsége – avagy „népritkasága” – száznyolcvan fő egy négyzetkilométeren. Régészeti leletek tanúsága szerint az új kőkorban éltek emberek a környéken, a Tomcsány felé eső határrészben 9. századi temetőt tártak fel. A települést 1242-ben említi először levél; a tatárjárás elmúltával, majd később, 1416-ban Drask néven szerepelt a hely. (Abban az esztendőben, amikor Zsigmond király tavasszal francia földön, májustól augusztus végéig Angliában múlatta az időt VI. Károly és V. Henrik király udvarában.)
Vályi András földrajztudós 1796– 99 között elkészült, Magyar Országnak leírása című munkája szerint „Draskovtze elegyes tót falu Túrócz Vármegyében, birtokosai külömbféle Urak, lakói katholikusok. Fekszik a Szent Helenának (az i.sz. 248 – 330 között görög földön élt Szent Ilona, Nagy Konstantin császár anyja, a Szent Kereszt megtalálója) egyházánál, és annak filiája, Jordánfölde szomszédságában, mintegy félszigetben” – írja. Ez a patrocínium azonban téves titulusa volt a 13. századi, Szent Mihály arkangyal parókiának. IV. Béla király a mongol pusztítást követően a Mikola és Draskó nemzetségnek ajándékozta Draskócot és vidékét. Az időközben elveszett, tűz elemésztette okleveleket Hunyadi Mátyás király hitvese, Aragóniai Beatrix királyné újította és erősítette meg 1487-ben, Draskovits Éliásnak és Györgynek.
Ivánkafalva – régi tót nevén: Ivancsina – a Turóc folyócska mellett megtelepült helység a középkorból. „Határa róna és termékeny rétjei igen jók, van két filiája Szent Mihály szép templomának” – írja a másik tudós, Fényes Elek Magyarország geográfiai szótárában, 1851-ben. A magyar statisztika atyjának riportszerű leírásában fűrészmalomról, szép erdőkről, termékeny rétekről számol be remek földrajzkönyvében.
Messziről látható a meredek dombháton (a régi/új temetőben) fekvő, robosztus, szabályosan szerkesztett hajójú, kívül magas támpillérekkel megerősített Szent Mihály arkangyal-templom. Széles, hosszával arányos épület, amelynek nyugati fala előtt roppant tömegű, vaskos falú, négyszintes harangtorony magasodik. Legfelső emeletének négy egyforma, kettős félkörívű, vaskos osztókőszárú bevilágító ikerablakai a 13. században készültek. A tágas, egyhajós szentélyszűkületű, egyenes záródású teremtemplomot kívülről katonás „támpillérrend” kíséri végig: öt egyforma, lépcsőzetes pillér a déli, három a keleti, további három támpillér az északi oldalon. Kerek formájú bevilágító ablak van az apszis tengelyében, fölötte régi tetőszellőző nyílás; az északi falhoz csatlakozik a sekrestye.
A Szent Mihály-egyház főérdekessége a déli oldalról fényt fogadó, négy egyforma ablak. Mélyen ülő félköríves keretükben kettéváló ablaknyílások láthatók, a fölötte levő mezőben négylevelű kereszttel. Ez a ritkán látható forma a közeli, északi országhatáron túlról került magyar földre az 1200-as években a cisztercita szerzetesrend építkezései által. Az Alsó-Sziléziában és Lausitzban letelepedett „Fehér barátok” ezt az ablakdíszt kedvelték, onnan származik hasonlóságuk.
