Faragott fagerendás főpárkány, csúcsíves ablakok, baldachin alatt álló páncélos vitéz, négy szörnyecske, amelyek a gótikus katedrálisok vízköpőit idézik: igazi rejtett érték a sűrű Belső-Erzsébetvárosban, a Síp utca 11. szám alatt álló, a tágabb környéken is ritka stílusban épült neogótikus bérpalota.
Az egyik olyan területe a budapesti belvárosnak a VII. kerület belső része, amely még nagyrészt őrzi a régi utcaszerkezetet, számos épülete pedig a 19. század első harmadából-közepéről való, amikor Pest fejlődésnek indult, nem mellesleg pedig jelentős itt az akkortól megtelepedő zsidósághoz köthető értékek sora is. A kétezres évek elején a nagy iramú bontásokat rendre botrányok kísérték – miután az örökségvédelmi hatóság jelezte, hogy védetté készül nyilvánítani több épületet, a beruházók rákapcsoltak. Ez hívta életre az Óvás! egyesületet, amely a történelmi városrész épített értékeit hivatott védeni, a botrány pedig a Király utca 40. alatti ház bontásakor csúcsosodott ki. Végül tíz év után sem sikerült megmenteni, a közelmúltban a földszintig lebontották, és bár visszaépítik az utcai traktust, az már nem lesz anyagi valójában ugyanaz, de legalább tanúskodik az akkori és mostani intézményes örökségvédelem hiányosságairól és a különféle hivatalok egymás közötti meccseiről.
Azonban sok érték megmenekülhetett, miután – feltehetően nem kis részben az aggasztó jelek, majd az első botrányok után – 2005-ben több mint ötven belső-erzsébetvárosi házat egyedi műemlékké nyilvánítottak, és a világörökségi terület védőzónájaként műemléki jelentőségű terület minősítést is kapott.
Az akkor műemlékké nyilvánított házak között van a Síp utca 11. szám alatt álló, háromemeletes egykori Kuba-ház. Amint azt Perczel Anna építész, az Óvás! egyesület alapítója Védtelen örökség című, 2007-es könyvében írja, a terveket 1899-ben Kende Ignác készítette Kuba János és neje számára, 1900-ban adták át, amint az a második emeleten lévő, két gyermekalak által közrefogott koronás címerben látható.
A keskeny telken felhúzott ház a városnegyedben – de ilyen tiszta jellegűen budapesti körben nézve is – ritkán látható neogótikus stílusban készült (Kende másik, a Nagydiófa utcában 1905-ben megépült terve eklektikus-szecessziós). Mint egy velencei palota némi katedrálisrészletekkel: a faragott fagerendás főpárkány, a csúcsíves ablakok, a mérműves kődíszek kivételes összhatásúak. Meglepő mutatványként középen egy baldachin alatt álló páncélos vitéz áll, oldalt pedig két-két szörnyfigura, mintha egy katedrális vízköpőinek távolba szakadt rokonai lennének. Az utcai homlokzat földszintjén, középen befalazott ajtó látszik, fölötte mérműves, de négyzetes ablak, az üzletportálokat azonban sajnos átalakították, nem igazán ide illő ablakokkal-ajtóval látták el. Bár ez kevésbé zavaró, mint a mellé a nyolcvanas években épített, rendkívül igénytelen lakóház, amely Perczel Anna szerint magasságával, silány homlokzatképzésével és szegényes anyaghasználatával nemcsak ehhez az épülethez nem méltó, de az utca harmonikus összképét is erősen rontja. A ritkán látható belső terekben szintén megjelennek a gótikus részletek – kivéve a függőfolyosók konzoljait és korlátait –, legerősebben a falpillérekkel tagolt, keresztboltozatos kapualjban, de az udvari homlokzatok falnyílásai is csúcsíves formájúak.
Feltehetően a lakóközösségnek és így a karbantartásnak köszönhető, hogy jó állapotban van ez a különleges neogótikus stílusban épült ház: ahogy a könyv megjelenésekor, 2007-ben, úgy ma sincs felújítva. Az utcai homlokzat második világháborús lövésnyomai pedig nem engedik elfelejteni a háborút és azt, hogy 1944-ben ez az utca is a gettó területe volt.
