Örülni jó; mindenkinek csak ajánlhatom. Örültem hát, amikor három évvel ezelőtt megnyitott a Pagony a Gellért-hegy oldalában, amely az utolsó aktív éveiben a fürdő kismamanapozójaként működött, ahol a finn szauna faháza is reszketett a hőtől.
Aztán a Kemenes utcai, a hullámból kalandos aluljárón megközelíthető részleg bezárt. Elnémult. A büféépület vasrostélyai kéken hallgattak. A medencék üresen. Csöndben nőttek a fák. Gaz nem volt, csak gazdátlanság. Árva kert. Így történt, hogy két sokat próbált férfi, a vendéglátásban nem épp kezdők, jártukban-keltükben csodálkoztak nagyot, és nyomban álmodtak hozzá egy jót. Legyen itt vendéglő, legyen terasz, legyen mozi. Legyenek itt az emberek. Legyen a XI. kerületben, mi több, az egész Budapesten párját ritkító – hely. Mondjuk: a Pagony. És lett. Lett remek konyha, lettek primőr italok. És lett, persze hogy lett, zsongás, kábító méhkaszümmögés.
Bemész délután, tegyük fel, minden kilátástalan. Leülsz, kérsz egy pohár sört. Felemeled a fejedet; ott az ég, a hegy. Mindennek kulcsa, a Szabadság-szobor sörnyitója. Eszedbe jut az életed. Így ülsz órákon át; vakáción vagy: Hahó, Öcsi, hahó, a tenger!
A kerületi önkormányzat évek óta hirdeti: a Bartók Béla út és környéke lesz Buda egyszerre polgári és művésznegyede. Afféle Quartier Latin. És valóban, nyíltak galériák, sörözők, lokálok, kávéházak. Ebben a kulturálisan összetett mondatban több állítmány hangsúlyos; a Pagony teljesen egyedi, behelyettesíthetetlen. Permanens piknik és majális; szalmakalapok és szandálok; sasszé és szamba.
Budapest turisztikai szórakoztatócentruma a romkocsmák övezete. Büszkék vagyunk, de – éljen az 1. szám 1. személyvonat! – részemről az időtöltésnek ezt a formáját, emelkedő koromnál és lokálpatrióta voltomnál fogva, nem pártolom már. Nem annyira szeretem, ha a zebrán ötszáz norvég bukfencbajnokba ütközöm. Nem tudok átmenni ugyanis. A Pagonyban örülni lehet, örülni annak, hogy ebben a városban élsz; a lezser nagyvonalúság levesz a lábadról. Ülsz. Most esti tízórás zárásra néhány makacs és ellenséges, engesztelhetetlen lakó kezdeményezését támogatva kényszeríti az önkormányzat. Azt írtam, párját ritkító a fővárosban. Tévedés. A félreértések elkerülése végett: nincs ilyen sehol.
Azt hittem 1989-ben, hogy vége a világnak. Annak. Vége a feljelentéseknek. Vége a dögöljön meg, ha lehet, ne csak a tehene, hanem személyesen a szomszéd legalább. Hogy a város lélegzethez jut. Hogy a házmesterek, körzeti megbízottak és mindenféle karszalagos-igazolványos önkéntesek kora lejárt. Hogy ami épül, afölött közösen lengetjük a kalapunkat. Nem pontosan ez történt. Ám mindig van, ami menthető; a Pagony fenyegetettsége, 22 órai, a forgalomra nézve egyértelmű kivégzése olyan kudarc volna, ami miatt, nem először, megint szégyellhetnénk magunkat – mindannyian.
Bemész délután, tegyük fel, minden kilátástalan. Leülsz, kérsz egy pohár sört. Felemeled a fejedet; ott az ég, a hegy. Mindennek kulcsa, a Szabadság-szobor sörnyitója. Eszedbe jut az életed. Így ülsz órákon át; vakáción vagy: Hahó, Öcsi, hahó, a tenger!
A kerületi önkormányzat évek óta hirdeti: a Bartók Béla út és környéke lesz Buda egyszerre polgári és művésznegyede. Afféle Quartier Latin. És valóban, nyíltak galériák, sörözők, lokálok, kávéházak. Ebben a kulturálisan összetett mondatban több állítmány hangsúlyos; a Pagony teljesen egyedi, behelyettesíthetetlen. Permanens piknik és majális; szalmakalapok és szandálok; sasszé és szamba.
Budapest turisztikai szórakoztatócentruma a romkocsmák övezete. Büszkék vagyunk, de – éljen az 1. szám 1. személyvonat! – részemről az időtöltésnek ezt a formáját, emelkedő koromnál és lokálpatrióta voltomnál fogva, nem pártolom már. Nem annyira szeretem, ha a zebrán ötszáz norvég bukfencbajnokba ütközöm. Nem tudok átmenni ugyanis. A Pagonyban örülni lehet, örülni annak, hogy ebben a városban élsz; a lezser nagyvonalúság levesz a lábadról. Ülsz. Most esti tízórás zárásra néhány makacs és ellenséges, engesztelhetetlen lakó kezdeményezését támogatva kényszeríti az önkormányzat. Azt írtam, párját ritkító a fővárosban. Tévedés. A félreértések elkerülése végett: nincs ilyen sehol.
Azt hittem 1989-ben, hogy vége a világnak. Annak. Vége a feljelentéseknek. Vége a dögöljön meg, ha lehet, ne csak a tehene, hanem személyesen a szomszéd legalább. Hogy a város lélegzethez jut. Hogy a házmesterek, körzeti megbízottak és mindenféle karszalagos-igazolványos önkéntesek kora lejárt. Hogy ami épül, afölött közösen lengetjük a kalapunkat. Nem pontosan ez történt. Ám mindig van, ami menthető; a Pagony fenyegetettsége, 22 órai, a forgalomra nézve egyértelmű kivégzése olyan kudarc volna, ami miatt, nem először, megint szégyellhetnénk magunkat – mindannyian.
