Gömör határvármegye volt, itt találhatók a határvárispán alá rendelt őrség – a „gömörőrök” – falvainak emlékei.
Az őrök földjei a Sajó bal partján húzódtak a Hanva nemzetség területeiig. Tornaaljától északra nagy kiterjedésű várföldek következnek, föl egészen a Csoltói-nemzetség birtokáig, amelynek központi települése a Sajó parti Csoltó (C’oltovo) volt. Ila Bálint Gömör monográfiájának (1976) térképe két helységet is mutat egymás mellett: Kis- és Nagycsoltót. Közülük az utóbbi lett középkori egyházas község.
Pelsőc 1243-ban megejtett határjárása a csoltóiak földjét még nem ezen a néven nevezi, hanem Máté fia Milgoz földjének. Pedig Csoltó egyike a legrégebbről ismert magyar személyneveinknek, törzsnév is lehetett (Solt?). Győrffy György Árpád-kori történeti földrajza szerint a Szent István korában élt Csolt volt a pogány Vata őse. A tatárjárás után kerek ötven évvel három részre osztották egymás közt a birtokaikat a népes nemzetség tagjai. Csoltói Ivánka fia Oliv, György, Tamás és Akur, másrészről Domokos fiai, Selke, Miklós, Domocs és Pál, harmadik részről Detre fiai, Mihály, Ivánka és Deneszter osztoztak Csoltó, Beretke és Ragály községeken. Aztán 1304-ben Selke és Donoch ragályi földjüket átadták nővérüknek, Anglethnek és férjének, Sike fia Ivánkának. A család tagjai királyi, nádori küldöttként szerepeltek, Pál az Ákos nembeli Bebekek megbízottja volt 1327-ben. Ez mind arra utal, hogy sokat tettek Károly Róbert királyi hatalmának megszilárdításáért. Öntörvényű garázdák akkor is akadtak: 1330-ban feljegyezték, hogy Csoltai Mihály „kijövén fia, Simon házából, Bathiz öccse, János szérűjét felgyújtotta, hol 80 kepe árpa és 20 kicsi széna elégett, 12 márka értékben”.
Az 1332. évi dézsmajegyzék szerint Csoltó plébánosa 6 garas pápai tizedet fizetett (a fennmaradt lajstrom csak egy év beszedését tartalmazza). Gömör vármegye népe abban az időben még az esztergomi érseknek adózott. A település 14–15. századi életéről, történetéről elapadnak a források; a korszak egyetlen tanúja a község legmagasabb, keleti pontján látható plébániatemplom. Az 1300-as években épült, középkori titulusa Szent Kereszt, 1848 óta pedig Szűz Mária szentséges neve. Nyugati fele és tornya tisztán barokk küllemű, alapjaiban és alsó részében azonban eredeti falszakasz is lappanghat. A hajó és a szentély megőrizte alaprajzát és befoglaló formáját, eredeti részletei a fél nyolcszög záródású apszison kívül-belül láthatók. Külső sarokéleit szürke gránitból faragott kő armírozás hangsúlyozza, a két csúcsíves ablak épen maradt alsó hányadát is ilyen kőbéllet képezi. Egészében megmaradt a szürke kő diadalív, a szentély északi falában a gótikus szentségtartó fülke, és az északi sekrestyébe nyíló ajtó béllete ugyancsak a 14. századot idézi.
Csoltó romlását Szulejmán szultán 1566. évi nagy török hadjárata okozta, amikor a dél felől nyitott Sajó-völgyet is végigpusztították a portyázó törökök, majd 1682-ben a Thököly fejedelem ellen vonuló lengyel–litván hadak gyújtották fel a falut, és még 1755-ben is mindössze kilencen éltek itt. A községnek 1910-ben csaknem hatszáz, nagy többségében magyar lakosa volt, a 2011. évi népszámláláskor összeírt 485 helybeli lakosból pedig 414 vallotta magát magyarnak. Az 1920-ban Csehszlovákiához csatolt község 1938 és 1945 között újra Magyarországhoz tartozott.
A török hódítókat – de korábban a cseh huszita rablókat, később a császári hadakat is – „mágnesként” vonzották a gömöri nemesfémbányák kincsei, a módos települések javai. Fő célpontjuk Rozsnyó volt, a környék legrangosabb városa, egyben a Szepességbe vezető kereskedőút kapuja. A vidék újkori története harcok, pusztítások története. Ezt példázza a Rozsnyótól alig öt kilométerrel nyugatra, a Csetnekre vezető út mentén található Rekenye falu históriája is. A jelenlegi Rakovnica elődje a 1200-as évek második felében keletkezett, a szepesi Máriássy família erdőbirtokán 1327-ben Rakunchas (Rakoncás) néven bukkant fel összeírásban – a szó régi magyarul a szekér vagy szán oldalát megtámasztó erős farudakat jelenti. Ezzel egy időben Zenegetew (Szénégető) néven is szerepelt a község (a bikkfából készített kohó- és kovácsszén a környék középkori vasiparának legfontosabb kelléke volt). Később, 1427-ben huszonegy portát írtak össze a községben, lakói akkor a Bebek grófoknak adóztak. A 16. századtól a krasznahorkai váruradalomhoz tartozott, földesurai a székely eredetű Andrássyak voltak; az iparkodó családok a bányából és az erdőből, a pórok mezőgazdaságból éltek. A Rekenye-Újfalu falunév 1599 óta ismert, amelyet a közeli Lekenye (ma: Buhonovo) mintájára alkottak. A török, majd a kuruc háborúk nyomában, 1710-ben szinte kipusztította a falu lakosságát a pestis, s az emberveszteséget északról betelepített tótokkal pótolták a 19. században. Az 1938 és 1945 közötti visszatéréskor Rekenye-Újfalu szintén Magyarországhoz tartozott.
A völgykatlanban megbújó településtől északra, meredek, szálerdős hegyoldalban – nem csekély kérdezősködés után, jelzetlen úton – találtunk rá az Árpád-kori egyházra. Fölötte az Ivágyó-hegy csúcsa, körülötte combig érő füves tisztás. Kisméretű, egyhajós, keletelt szentélyű épület, a sarkain és a déli oldalon markáns támpillérekkel. Tört kőből épült, „forró” mészhabarcsos falazással, kívül-belül meszes vakolással. A déli oldalán három egyforma, keskeny, tisztán román kori ablak (képünkön). A nyugati falon egyszerű bejárat, fölébe nyúlik a vörösre festett bádogtetőzet. A hajó északi oldalán rég elbontott épületrész – talán sekrestye? – nyomvonala látszik. A belső falakon több helyütt megfakult, reneszánsz ízű, ornamentikás festés figyelhető meg, az oltár szerény, népies barokk díszítésű.
A templom titulusa Szent Mária Magdolna. Mondhatni, különös választás itt, az Isten háta mögötti hegyen: netán a tatárjárás sokkját, a bűnöket feloldó vezeklés tanúja a kápolna? Itt keletkezett egyébként az első falu az 1241 utáni évtizedekben, fából ácsolt, faragott házakból, csak a templom épült kőből. A magyarországi Magdolna-kultusz pedig valószínűleg délnémet kolostorokból került el hozzánk – olvashatjuk Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában. Nem messze Rekenyétől – Rozsnyón épp hogy csak túl – található a hárskúti bencések szintén Árpád-kori apátsága. A jövő héten ott folytatjuk felvidéki barangolásunkat.
