Óriásit lépünk a Felvidékről a Délvidékre, szlovák fennhatóságú területről a többségi szerbek lakta Dél-Bácskába. Sorozatunkban most bejárjuk a történelmi Magyarország legdélebbi vidékének középkorból megmaradt építészeti emlékeit.
Ijesztő egymáshoz mérni a két nagy táj kulturális örökségét. A Nyugati- és Északi-Kárpátok karéjával határos Szlovákiában és a Kárpátalján eddig 283 román kori és gótikus templom, kolostor „gyűlt össze”, és még mindig akad belőlük. A déli határterületre tervezett úton jó, ha tíz emlékkel számolhattunk. A drámai különbség történelmi okozója az oszmán törökök 1390 tavaszán történt első betörése a Szerémségbe, attól fogva egészen az 1699. évi karlócai békekötésig szakadatlan pusztítás zajlott a Duna mentén.
Az Alföldet délen kettészelő államhatár hivatalosan 1920 óta osztja meg a magyarok lakta Bácskát a középkor óta folyvást ide menekülő, majd betelepülő szerbekkel (az 1940 és 1945 közötti „visszatérést” is beleértve). Az 1910. évi népszámláláskor így festett a Duna és a Tisza folyók határolta Bács-Bodrog vármegye lakóinak aránya: 44 százalék magyar, 24 százalék német, 17 százalék szerb. Jelenleg ugyanitt már csak 14 százalék magyar él, 68 százaléknyi szerb és öt-hat további szláv kisebbség mellett.
Kivételesen biztató jelenség, hogy a korábban elhanyagolt, régi magyar vonatkozású műemlékeket újabban restaurálják. Részben állami és európai segítséggel, magyar szakemberek közreműködésével is. A helybeliek megbecsülik és karbantartják őket, legalább „a kő marad” – bár a tájra sokkal inkább jellemző a téglaépítészet.
Első látnivalónk Bács település és szakrális építményei. Bács a magyar határtól nyolcvan kilométerre délre, a Dunától tizenöt kilométerre keletre fekszik a Zomborról Palánkára vezető főút mentén. A helynév eredete vitatott, 1111-ig vezethető vissza, amikor Bache alakban szerepelt levélben, azonban a régi magyar Bayacs személynévi alak is felbukkan írásban, 1252-ben. Már 1183-ban megyeispáni székhelyként jegyezték, első vára Szent István király uralkodása alatt épült egy szláv földvár helyén, 1072-ben a bizánci támadások miatt ide telepítették a Szerémségből a görög rítusú püspökséget, amelyet Szent László 1089 körül egyesített a kalocsai latin rítusú érsekséggel. A 13–14. században az érsekség központja volt Bács, székesegyházát 1351-ben tűz pusztította el.
II. Géza király uralma idején, 1147 nyarán III. Konrád német király hatalmas keresztes haddal vonult át Magyarországon a Duna mentén, a Szentföld felszabadítására. Pár hétre rá VII. Lajos francia király serege követte. Géza barátságot kötött az uralkodóval, és az őt kísérő johannita lovagokkal. Amikor 1158-ban Martyrius esztergomi érsek egyházat alapított Székesfehérvárott Szent István király emlékezetére, amelynek templomát és klastromát az ispotályos – johannita – rendnek adományozta Géza hitvese, Eufrozina királyné. A bőkezű donáció mellé járó birtoktestek a Dunántúl déli peremén, Szlavóniában a Dráva és Száva folyók vidékén voltak találhatók. Bélavár, Nekcsevár, Újlak a János-vitézek erődített rendházai közé tartozott, az utóbbi látástávolságra van Bácstól, a Duna másik, nyugati partján.
A bácsi Nagyboldogasszony-templom kelet felé néző szentélye 1169-ben épült, téglából és faragott fehér kőelemekből. Tisztán korai francia gótikus formát mutat a nyolcszög öt oldalával záródó, támpilléres apszis, amelynek északi oldalához szervesen kapcsolódik a négyszögletű harangtorony. Magassága harmincöt méter, ugyancsak lapos, vörösre égetett téglákból készült. Az alsó emeleteit bevilágító keskeny ablaknyílások még román stílusúak, a föntebbi – tágasabb – ikerablakok már csúcsíves szabásúak. A templomhajóval együtt mért teljes belső hosszúság negyvenkét, szélessége tizennégy, a boltozat magassága tíz méter.
A templomot és kolostorát a 13. század végén örökölték meg Szent Ferenc jámbor szerzetesei. A barátok a török hódoltság alatt elhagyták, csak a karlócai békekötés után lakták be újra. A 18. század elején barokk ízlés szerint újították meg az emeletes kolostort. Virágkora Mária Terézia királynő uralkodása és 1920, a trianoni tragédia közé esett. Az utóbbi esztendőkben egyetlen szerzetes élt benne, ám a minapi látogatásunk idején lakatlan volt a rendház.
