Húszezer lakosú város Bán (Bánovce nad Bebravou), harminc kilométerre délnyugatra a Vág-parti megyeszékhelytől. Régészeti hagyatékból és ásatási leletekből kiderül, ismerten jelentős szláv közösség élt a 9–10. században a Bebrava folyó mellett elterülő lapályon.
A prágai Cosmas – 11. századi egyházi történetíró – Cseh krónikája szerint I. (Szent) László király Bán várában nyújtott menedéket 1090-ben a bősz apja elől életéért futó Bratiszláv fejedelemnek. Első említése 1232-ből maradt fenn II. András király birtokadomány-levelében, „villa Ben” formában; ami az írnok által vétett betűhiba volt. Aztán 1295-ben „Baan” néven szerepelt a helység mint a zay-ugróci váruradalom része. A „bán” méltóságnév hasonult az akadémiai földrajzi-történelmi névszótár szerint: 1389-ben „Banovice”, 1454-ben „fortalicium Banowiec”, 1461-ben „castellum Baan” formában említik írott források a település nevét.
I. (Nagy) Lajos király 1379-ben városi rangra emelte, szabad piactartási kiváltságra 1406-ban tett szert Luxemburgi Zsigmond kegyességéből. Ma is megcsodálható a település hatalmas, négyszögletű főtere, de csak a mérete miatt, mert valamennyi mostani háza az 1960-as évektől kezdve épült. A 15. században jelentős volt a kézművesipara, akkoriban bővült érett gótikus egyházzá a Szent Miklós püspök tiszteletére szentelt, 13. századi eredetű plébániatemplom. Az 1600-as években a reneszánsz stílus jegyében formálták át, a 18. század végétől a felvidéki katolikus barokk korszak öltözetében látható az esperesi rangú főegyház.
A régebben Trencsén-Bánnak is nevezett város címerében háromágú, ötszirmú piros rózsa virít. Hagyományosan „Luther-rózsának” is nevezik mint a reformáció jelképét.
Bán panelházas keleti városrészében, némi keresgéléssel találjuk meg a Szent Mihály arkangyal titulusú templomot. A központi plébániától félreeső helyen, a dombhát tetején kis temetőkápolna állt a 13–14. században, amelyet – a város népesedése miatt – lebontottak az 1400-as évek elején. Az 1440-es években itt is megjelent husziták egy Árpád-kori eredetű föld- és gerendavárat vettek birtokba, és erősítették meg. Eltakarodásukat követően épült a helyén a puritán gótikus, hosszúkás hajójú-szentélyű, nyugati tornyos egyház.
A tekintélyes méretű épület harmincnyolc méter hosszú, mindenhol egy méter vastagságú, tört kőből rakott fal fogja közre a belső teret. A faragott csúcsíves keretű kapuk a torony nyugati és a hajó déli oldalában nyílnak. Öt pár külső pillér támasztja a hajó boltozatának oldalnyomását, a szentély keleti zárófalán még egy. A harangtorony emeleti részét „erdélyies” stílusú, remek alakú, szoknyás, zsindelyes sisak fedi, és a tetőzet is fenyőzsindely borítású (képünkön).
Kitérőnkből visszatérve a Vág völgyébe a folyó bal partján lévő Beckó (Beckov) településhez érkezünk. Ki ne ismerné a folyó menti kalmárút fölé magasodó, a fehér dolomitkő sziklaorommal az esővíz összeforrasztotta, hírhedt lovagvár történetét? Mikszáth meseszerűen adta közre a Zsigmond király idejében fénykorát élő erősség mindennapjait és az azt kezében tartó, lengyel Stiboriczi Stibor vajda viselt dolgait. Más, sötét legenda szerint a várúr Beckó nevű udvari bolondja a nemes társaság előtt lejáratta a műveletlen nagyurat, amit a hiú Stibor megtorolt.
Érdekes, ahogy Mednyánszky Alajos 1825-ben német nyelven írt, 1981-ben magyar fordításban is megjelent Vág-völgyi útirajzában ezt írja: „a marahán (?) szlávok emelte, Árpád vezérei által elfoglalt erősséget Blundus néven említi a legrégibb honi történetírónk; ebből könnyűszerrel kialakulhatott a Bolondóc, Bolondos vár név.” Így szolgált ötletül Stibor „bolondjának” 15. századi meséjéhez a jóval régebbi keletű történet. Anonymus 1200 táján megírt Gestájának 37. fejezetében néven nevezi a Vág parti „Stumrey, Golgoucy, Trusiun, Blundus és Bana” – azaz: Sempte, Galgóc, Trencsén, Bolondóc és Bán – várakat, jóval korábbra datálva a Vág menti védőrendszert.
Tehát: már a 12. század előtt állt a sziklavár, a királyi ispánság központjaként. A hozzá tartozó település plébániájával 1332-ben találkozunk először a pápai tizedjegyzékben. Bolondóc a német jogrend alapján nyerte el a városi rangot a 14. század végén, a 15. század elejétől népes piaca volt. Szent Ferenc-rendi kolostorát és templomát 1689-ben alapították, a barokk épületegyüttes ma is rendházul szolgál. A várat 1599-ben hiába ostromolta egy török sereg, és a kurucok sem tudták elfoglalni a Rákóczi-szabadságharc idején, végül 1729-ben óvatlanság miatt kigyulladt a pálinkafőző üsttől, és leégett. Nem építették újjá, ma festői rom.
