A történelmi Felvidék hét alsó-magyarországi szabad királyi bányavárosa – Besztercebánya, Selmec- és Bélabánya, Körmöcbánya, Breznóbánya, Libetbánya, Újbánya és Bakabánya – közül három város históriája eddig nem szerepelt a sokéves műemléksorozatunkban. Ideje elszámolnunk a Garam folyó vidékén található „maradék” középkori bányásztelepülések történetével.
Hont vármegye északnyugati részében, Selmecbányától harminckét kilométerre délre, a Selmeci-érchegység erdős lejtőjén, a Szikince folyócska jobb partján fekszik Bakabánya. Régi német neve Pukkanz volt, a szlovákok Pukanyecre fordították. Lakossága a 2011. évi cenzus idején 1990 személy volt, köztük hatan találtattak magyar ajkúak.
Borovszky Samu 19. század végi, Magyarország vármegyéi és városai című monográfiája szerint Bakabánya abban az időben „tót lakosú nagyközség volt, 715 házzal és 3318 helyben lakóval, köztük számos magyar ajkúval”. Régi okiratokban a Németbaka neve is felbukkant. A vármegye legrégibb helységei közé tartozott, fontos szerepet játszott a korábbi századokban, hosszú időn keresztül viselte a szabad királyi város rangját is.
Első említése már 1075-ben, a garamszentbenedeki bencés apátság alapítólevelében olvasható, Villa Baka néven. Terra Banensium – bányaföld – néven 1156-ban szerepelt egy írásban, 1270-ben bukkant fel először gazdag ezüstbányáinak jövedelme egy levélben. Károly Róbert király 1321-ben bányaszabadalmakat adományozott a helységnek, így abban a korban emelkedett ki a környék települései közül.
Bakabánya első felvirágzását a 14. század második felében érte el, I. (Nagy) Lajos király uralkodása idején. Egy korábbi, román stílusú parókia helyén az 1300-as években már a második, korai gótikus egyház épült fel. A folyamatos gazdagodás jeleként, 1510-ben újabb építkezés kezdődött: a város lefelé lejtő piacterén álló, Szent Miklós püspök tiszteletére szentelt templom északi oldalához tágas mellékhajót kapcsoltak. Az eredetileg kéthajós, négyzetes szentélyű, kereszt- és csillagboltozatú épület belül valóban pazar és ünnepélyes. A meghitt hangulatról a kegytárgyak mellett négy remekmívű szárnyasoltár gondoskodik, a híres lőcsei oltárfaragó céh műhelyéből. Kívülről nem sokat mutat a komor épület: a déli hajóoldal aránytalan csúcsíves ablakai szinte eltörpülnek a köztük magasodó támpillérek között, az apszis keleti zárófalán mindössze egyetlen nagy ablak látszódik (képünkön). A nyugati harangtorony 1864-ben készült.
A város a 16–17. században állandó célpontja volt az oszmánok támadásainak. A közelben hozzáférhető nemesfémércek, megtermelt javak megkaparintásáért hadba induló török rablóhordákkal szemben – a dúsgazdag és művelt Selmecbánya védelmében – az 1569 és 1655 közötti évek magyar országgyűlései sorra elrendelték a város kőfallal és bástyákkal történő megerősítését. Aztán 1659-ben ötven lovasból és ugyanannyi gyalogosból felállított őrséget helyeztek el Bakabánya védelmére, a törökök ennek dacára is többször elfoglalták, a házait felgyújtották, lakóit kifosztották és lemészárolták. Különösen az 1664. évi támadás okozott nagy károkat emberéletben és javakban. A város veszteségét környékbeli tót ajkú lakossággal pótolták, ők adtak új lendületet a sokáig szünetelő bányászatnak. Utoljára 1668-ban támadták a várost a törökök, eltakarodásuk után I. Lipót király visszaállította a helység régi szabadalmait.
A krónika szerint 1703-ban kurucok garázdálkodtak itt, aztán 1774-ben kimerült az utolsó aranybánya, 1876-ban pedig Hont vármegyéhez csatolták Bakabánya nagyközséget. Kutatótársammal estére pihenést terveztünk, a központi sörbárban érdeklődtünk hotel vagy egyéb szállás után. Kiderült, hogy a kétezer lelkes településen nincs se panzió, se vendéglő. A kora estében egyedül nyitva talált teázó (!) elegáns hölgytulajdonosa sem tudott szálláshelyet ajánlani, elhagytuk hát a szürke várost. Első ízben 1972-ben jártam Bakabányán, akkor még dolgozott egy öregember a habán jellegű fazekasműhelyben. Rég hűlt helye sincs már, „sic transit gloria mundi”.
