Felülről szemléli a világot Tóth Krisztina könyvhétre megjelenő kötetében, a Világadapterben: egyszerre van benne a pillanatban és kívül rajta, így tudja sajátos humorával megragadni az érzékenyebb témákat is, az idő múlását, a halál közelségét, édesapja elvesztését. A magaslati utazásokról Nagy Gabriella beszélgetett vele a fogyatékosbarát kulturális központban, a Premier Kultcaféban.
A címadó vers felolvasásával indult a Tóth Krisztina könyvhétre megjelenő kötetének apropóján rendezett beszélgetés a Premier Kultcaféban szerda este. A Világadapter kapcsán Nagy Gabriella költő, író, a Litera.hu főszerkesztője beszélgetett a költővel. A nyolcfontos „fehér, kis, kézre álló világadapter” szerkezetének huzalain átáramlik, konvertálódik a világ, bárhol legyen az ember. A könyv borítóján repülőgép, kondenzcsíkok, kék hegyek, köd és égbolt: Szilágyi Lenke fotója – derült ki. „A költő maga is világadapter?” – tette fel a kérdést Nagy Gabriella. A válasz: igen. Tóth Krisztina csak annyit tesz hozzá, azért választotta ezt címnek, mert többféle sejtelmes jelentése által széles asszociációs mezőt enged meg.
Az este első felében az időről volt szó, ahogy mondja, „az írás gyógyír az idő ellenében”. Szóba kerültek „a suggallatos sorok”, amelyekből kinőhet egy-egy vers vagy próza, ám ezek el is veszíthetők a hétköznapok sodrásában. „Az irodalom is felgyorsult” – mondta Tóth Krisztina, majd hozzátette: „az én adapterem belassítaná ezt a ritmust”. Az idő múlása kapcsán a költő azt is elmesélte, mivel eladják a lakást, amelyben gyerekkorát töltötte, a napokban el kellett hoznia régi dolgait, és mint mondja, megtalálta az 1976-os versesfüzetét. Sokáig nem volt kibékülve első megjelent kötetével. „Most kezdek elég öreg lenni ahhoz, hogy megengedőbb legyek fiatalkori énemmel” – magyarázta. „A legtöbb alkotó ugyanakörül a téma körül toporog egész életében” – mondta, hozzátéve, hogy ő a kezdetektől azon van, hogy elhelyezze magát az időben.
Egyébként nem költőnek, hanem szobrásznak készült. „Az anyagban a tömbök és a struktúrák érdekeltek, ha írok, azt is úgy képzelem el, mint térbeli dolgot” – mondta, s így eveztünk át az este második részére, amelynek témája a tér volt.
A beszélgetést olykor versekkel szakították meg, Tóth Krisztina tanítványai szavaltak el egy-egy költeményt. Ábel Stella a Turista címűt mondta el: „Tulajdonképpen neked köszönhetem,/ hogy profi turista lettem az életemben,/ átkelek évből évbe, sohasem/ elfelejtve, hogy egyszer mindenhonnan/ haza kell menni.” A költőnő elmesélte, hogyan állt össze ez a vers a Lipcsei Könyvvásáron, egy fárasztó reggelen, a kávégép mellett. „Minden megpróbáltatás azért érkezik, hogy a szerző megtalálja az alapanyagát” – jelentette ki.
A művészek szemlélődő alkatát egy történettel illusztrálta: gyerekek játszanak lent az udvaron, egyikük viszont csak az ablakból nézi vágyakozva a labdázókat, ő lesz a költő. „Ez nem döntés kérdése, ez egy üzemmód, amitől nagyon nehéz szabadulni. Benne vagyok a pillanatban és közben kívülről is látom” – tette hozzá. A kívülállás pozíciója engedi meg a humor és a relativizálás eszközeinek alkalmazását: „Súlyos dolgokról humortalanul beszélni nem udvarias.” Szóba került az ehhez kapcsolódó társadalmi érzékenység is, Tóth Krisztina elmesélte, hogyan gyászolt el minden egyes kiszáradt békát az út mentén, amikor kisgyerekkorában a Velencei-tónál nyaraltak, és hogy ez az érzékenység most hogyan nyilvánul meg az életében. „Az embernek át kell gondolnia, hogy mi az ő feladata. Az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy rögzítem, amit látok” – mondta.
