Kultúra
A tizenhárom New Orleans-i és a zene
Szabó Attila: Az emberek ma már a kultúra olyan szegmensei felé fordulnak, ahol legalább a csíráját érzik az igazságnak
– Az ajánló szerint a májusi Müpa-koncert „még közösebb” projekt, mint az eddigiek. Mitől?
Sz. A.: – Eddig az volt a non plus ultra, hogy egyszerre tizenhárman álltunk fel a színpadra muzsikálni, aminek hatalmas ereje volt. Nagy kihívást jelentett ez a fajta intenzitás, bele is szerettünk az erejébe, minél többet akartunk belőle. A mostani koncerten kisebb és csendesebb kamaradarabokat is szeretnénk játszani, amelyek jobban kiegészítik és kiemelik egymást, és nem igényelnek egyszerre tizenhárom embert. Ferenczi Gyuriéknak van egy sajátos népzenei felfogásuk, gyakorlatilag ugyanazt játsszák, mint mi, csak más hangszerparkon. Izgalmas összeengedni a kettőt, és hallgatni, ahogy váltják egymást a különböző megszólalások. A stúdióban tökéletesen hangzott, de az élő teljesen más, mi is nagyon várjuk, hogy május elsején a Müpában debütáljon.
Ferenczi György: – Az erő természetesen így sem tűnt el, csak sokkal letisztultabbá vált a közös muzsikálás, az egész nagyon ízléses lett. A két zenekar úgy szól együtt, mintha tizenhárom New Orleans-i manus játszana magyar népzenét.
– Miből áll majd a repertoár?
F. Gy.: Vannak kihagyhatatlan számok, amelyeket mindig eljátszunk, mert a Csík zenekar közönsége számít rájuk, de rengeteg újdonság is lesz. Mostanra kialakult a közös hangunk: már nem lehet azt érezni, hogy két zenekarról van szó, egy alkotóközösség vagyunk.
Sz. A.: – Ehhez persze el kellett telnie néhány évnek, egy ilyen kapocs nem három próba után alakul ki. Eleinte csak pár számot csináltunk közösen, azokat alakítgattuk, közben szoktuk egymást. Most már saját anyagok születnek.
– Nehéz az összeszokás?
Sz. A.: – Az elején komoly megbeszélésekre volt szükség ahhoz, hogy lefektessük a közös munka alapjait. Egyeztetni kellett a gyakorlati és technikai kérdésekről, hiszen mindkét zenekarnak megvan a saját munkamódszere. Máshogy dolgozunk mi heten, mint ők öten.
F. Gy.: – Kezdetben számomra óriási energiakitörést jelentettek a közös fellépések. Akkora eufória volt eljátszani a kalotaszegi hajnalit egy népzenekarral és egy blueszenekarral, hogy szinte kezelni sem tudtam. Azóta volt ideje kiforrni a közös játéknak, nagyon meg is tanultuk egymást. Ennyi idő távlatából úgy látom, mindkét zenekarnak annyira fontos volt a közös muzsikálás, hogy ez rengeteg pluszerőt adott hozzá.
– Mérföldkő a május 1-jei koncert a két zenekar közös történetében?
Sz. A.: – Annak szánjuk! Amikor elkezdtük a közös zenélést, az volt a bevett szokás a koncertjeinken, hogy a Rackák és mi is játszottunk a saját dalainkból, majd a végén elhangzott pár közös szám. Rájöttünk azonban, hogy ebben sokkal több a potenciál: a cél az, hogy tényleg fuzionáljunk és egy zenekarként legyünk jelen a színpadon.
F. Gy.: – A közös produkcióval mostanra pedig már ott tartunk, hogy megtöltjük a Művészetek Palotáját. Remélem, hogy ez az új felfogás és új összeállítás a közönséget is annyira spanolja majd, mint minket.
– Hogyan zajlanak a próbák?
Sz. A.: – A próba indulása tulajdonképpen mindig a folyamat vége. Előtte otthon rengeteget gondolkozunk, kipróbáljuk, elképzeljük. Csak akkor visszük be a próbára az anyagot, és mutatjuk meg a többieknek, ha már megérett rá. Én például a legtöbbször a kocsiban szoktam tervezgetni, miközben ingázom Eger és Budapest között. Nincs ennél tökéletesebb helyszín a zenehallgatásra és az agyalásra.
F. Gy.: – Az autó a Jóisten áldása egy zenésznek! Én is sokat ülök kocsiban, és ott szoktam gondolkozni. Hallgatom a Csík-lemezt, és közben beleképzelem a Rackát. Ha a fejemben egyszer megszólal, akkor tudom, hogy működni fog.
– Mi az oka annak, hogy megnőtt a népzene iránti érdeklődés?
F. Gy.: – Szerintem a társadalom egy részénél a kereskedelmi médiából áramló szemét annyira kiveri a biztosítékot, hogy kapaszkodót keres a magyar kultúrában, például az olyan produkcióban, mint a miénk. Óriási a különbség a termék-előállítás és a belső indíttatásból fakadó muzsikálás között. Mi nem terméket állítunk elő, a zene segítségével mondjuk el, amit érzünk és gondolunk.
Sz. A.: – Az emberek a kultúra olyan szegmensei felé fordulnak, ahol az igazságnak legalább a csíráját érzik, és nem azt, hogy valamit el akarnak adni nekik. Mi nem a közönségnek tervezünk, hanem csak zenélünk, és szerencsére sokakkal találkozik az ízlésünk.
– A kereskedelmi média elsősorban a fiatalokat célozza. Ők is ott vannak a koncerteken?
F. Gy.: – Igen. Úgy tűnik, nekik is tudunk valami érdekeset mondani. A fiatalokat nem lehet rákényszeríteni semmi olyanra, amit nem akarnak igazán. Tapasztalatból beszélek, engem sem lehetett.
– Milyen zenéket hallgattak fiatalkorukban? Mi volt az első lemezük?
F. Gy.: – Nekem Hobo. Tizenkét évesen el is szöktem a koncertjére.
Sz. A.: – Életem első LP-je az Omega–LGT–Beatrice közös Kisstadion 80’ című koncertalbuma volt. Ezt már a saját pénzemből vettem és imádtam. 1980-ban mentem el az első koncertemre, a gödöllői művelődési házba, Minire. Kifizettem a tizenkét forintos belépőt, és kiválóan szórakoztam.
– Mikor találkoztak először a népzenével?
Sz. A.: – Autentikus magyar népzenét tizenkilenc évesen hallottam, előtte fogalmam sem volt az egészről.
F. Gy.: – Gyerekkorunkban a népzene csak azok számára volt hozzáférhető, akik csinálták. A Muzsikás együttes tagjai voltak az úttörők, a Nem arról hajnallik, amerről hajnallott… című lemez pedig amerikai színvonalú produceri munka volt. Az első olyan autentikus magyar népzenei produkció, ami mindenkinek hozzáférhető formában jelent meg. Azóta szerencsére nagyot változott a helyzet.