Borsod megye Árpád-kori építészeti alkotásai közül bizonyosan a legszebb a boldvai Benedek-rendi apátság. Téglából épült öles falai, a hatalmas főhajó és a térbe bevilágító mellékhajók mesteri hármas egysége, a részben csonka, mégis ünnepélyes toronypár méltó társa a nyugat-európai rokonemlékeinek.
A 16. század óta protestáns templom, előtérben a 12. századi rotunda (a szerző felvétele)
Nyolc évszázados múltja bővelkedik háborús pusztításban, tűzvészben, felekezeti villongásban; és nem szűkölködik egyedülálló szakrális térmegoldásokban és építészeti-technikai részletekben sem. Látványa meghökkenti az első ízben oda látogatót, sokadjára sem lehet csak úgy „elsétálni” mellette. A legutóbbi évtizedekben új életre kelt, és megszépült a sokáig magára hagyott, szegényes környezete, a község a régió kulturális központjává fejlődött.
A kétezer-négyszáz lakosú Boldva Miskolctól északra, a Bódva vize mellett található. A folyó és a helység neve közös eredetű, és szerepel Anonymus Gestájában: „iuxta flumium Buldua…”, azaz: „a Boldva vize mellett”. Bár a falu első írásos említése csak 1203-ban történik, újabb vélemények szerint 1175 és 1180 között – III. Béla király uralkodása idején – alapították az apátságot, Keresztelő Szent János tiszteletére. Borsod megye Árpád-kori okleveleinek (Győrffy György általi) feldolgozásából megtudhatjuk, hogy 1203 előtt leégett a monostor. Aztán IV. Béla a Miskolc nembeli Fila prépostra ruházta át a kegyuraságát, ám még 1249 előtt vissza is vette tőle, cserével. Földje 1262-ben Bizs faluval volt határos, egy távolabbi birtoka (1270-ben) a Hont megyei (Ipoly-) Ság mellett feküdt. Még 1300 előtt Dethmarus fia Dethmár volt Boldva földesura, akit a háza előtt, a berekben megöltek a tatárok az 1285. évi, második betörésükkor. Majd 1332-től már a község plébániájának szerepét töltötte be a Szent János-templom, vásáros hely rangjára emelkedett, ahol kihirdették a vármegyei eseményeket.
A sok zajos-bajos esemény közül kitűnik, hogy az említett újabb mongol támadás következtében a barátok elhagyták a kolostort, és áttelepültek a somogyvári Benedek-rendi apátságba. A megrongálódott szerzetesi templomot a 13. század végén kijavították. A település – királyi birtokként – egészen 1387-ig a diósgyőri vár tartozéka volt, akkor adta Zsigmond király Kazai Benedek fiainak. Boldva a Rátót nemzetségből származó Kazai és Feledi családok kezén maradt az 1400-as évek végéig, majd a Lórántffyak kiterjedt birtokainak részéve lett. A török időket súlyosan megszenvedő faluba korán beköszöntött a reformáció: a templom 1552 és 1560 között került az ágostai hitvallásúak kezére. Már 1598-ban népes gyülekezetet számláltak az egyházlátogatási jegyzőkönyvben. Aztán 1755-ben tűzvész pusztított a községben, ismét súlyosan megsérült az egyház: a fő- és mellékhajók falai meggyengültek, az északi tornyot jelentősen vissza kellet bontani. Az épület elveszítette bazilikális szerkezetét, amit ugyan 1856-ban megkíséreltek helyreállítani, azonban az 1912. évi újabb renoválás megint elvett az eredeti jellegéből és külleméből. Végül 1972 és 1982 között került sor az első tudományos igényű feltárásra, majd a műemléki helyreállításra.
A több nyáron át folytatott ásatást vezető régész, Valter Ilona munkája nyomán kirajzolódott a Szent János-templom román kori alaprajza, rekonstruálhatóvá vált építésének története. A külső homlokzatát függőleges falszalagok – lizénák – tagolják, faltükrök és íves vakárkádok díszítik. A kétszeres szélességű főhajó félköríves szentélyapszisát sűrűbb és finomabb téglalizénák teszik változatossá. Kettős tornya – a 13. században meglehetősen szokatlan megoldással – nem a nyugati homlokzat elé került, hanem a mellékhajók keleti végéhez. Ez a „titka” a déli falban elbújtatott, a bejárat mögött kezdődő rejteklépcsőnek, amelyik a torony emeletén kialakított kegyúri karzatra visz föl. A csonka északi torony hiányzó részét lapos gúla formájú fatetőzettel pótolták ki; a déli, árkádos-galériás, zsindelyborítású harangtorony a maga nemében az egyik legszebb a vidéken.
Boldva sokszínű középkori históriájához tartozik egy rendkívüli jelentőségű művelődéstörténeti emlékünk is. A Pray-kódex néven ismert, 13. századi nyelvemlékünk – más nevén: Sacramentarium Bodvense – mások mellett leírja a húsvéti énekes körmenet útját, ami a szerzetesi templomból kiindulva az épület melletti Antiochiai Szent Margit-kápolnához vezetett. Egy 1773-ban keltezett levél szintén emleget egy „Metsetet vagy inkább Baptistérumot”, amelynek bontott tégláira igényt támasztott a borsodsziráki plébános. Valter Ilona a templom délkeleti oldalától néhány méterre beazonosította, majd feltárta a kör alaprajzú rotunda alapfalát (képünk előterében). A bencés apátsággal egy időben készült, a miskolctapolcaihoz hasonló formájú, de másfélszer tágasabb, tizenkét méter átmérőjű kerek templom a legnagyobb belméretű volt a maga nemében a Kárpát-medencében.
