A Stasi meg a Depeche Mode-rajongók

A rajongói gesztusok évtizedek óta ugyanolyanok (Fotó: Varga Imre)

Az együttesek iránti rajongás megjelenésének időszakába, a Beatlest követő sikoltozó lányok, a Depeche Mode után kémkedő keletnémet titkosszolgálat és a hetvenes években kialakuló punkszcéna világába kalauzol a Ludwig Múzeum június 26-ig látogatható Szenvedély – Rajongás és művészet című kiállítása. A berlini Künstlerhaus Berthanienből érkező tárlat művészei a világ minden tájáról érkeztek – mondta lapunknak Christoph Tannert kurátor, és a világ minden táját valóban szó szerint érti. A brit, amerikai, dél-afrikai és német művészek mellett ugyanúgy találni burmai, chilei, perui vagy épp zambiai művészeket itt.

A kurátor a különböző rajongói csoportokat és azok magatartását szerette volna bemutatni, leginkább a hatvanas és nyolcvanas évek közti időszakra fókuszálva. Bár a középpontban a rockzene áll, néhány kivétel erejéig a más természetű rajongás is teret kap: egyes képeken például a focidrukkerek is megjelennek.

A különböző műfajú alkotások a rajongói viselkedés, a tömegmédia és a popkultúra kapcsolatait vizsgálják, de hangsúlyos szerephez jutnak a politikai tartalmat hordozó művek is, bizonyítva, hogy egy kép vagy egy zeneszám is képes tömegeket mozgatni és hatást gyakorolni az emberekre.

Az egyes rajongótáborok különbözőségeire mutat rá Candice Breitz fotósorozata, aki öt teljesen más stílusú előadó követőit hívta meg magához Berlinbe. Azt vizsgálta, hogyan viselkednek és milyen ruhákba öltöznek az Iron Maiden, az Abba, a The Grateful Dead, Britney Spears és Marilyn Manson rajongói, tapasztalatait pedig képekkel dokumentálta.

Susanne Bürner videokollázsa ezzel ellentétben pont a rajongók univerzális és időtlen vonásaira világít rá. A főleg Elvis Presley-t és a Beatlest imádó tömegekről összevágott képsorok a mozgásra fókuszálnak, rámutatva, hogy van, ami gyakorlatilag semmit nem változott az elmúlt negyven év alatt.

Ahány művész, szinte annyi oldalról járja körbe a rajongás témakörét. Sebastian Szary például több száz bandát látogatott meg azért, hogy backstage fotókat készítsen. Lehet, hogy egy rajongó számára a kulisszák mögötti tér szakrális tér, de a fotók tanúsága szerint kevesebb unalmas dolog létezik a backstage-nél: minden kép a műanyag székek, széthagyott poharak és ételmaradék egyhangú világát mutatja. Klaus Beyer példája és a róla szóló kis összeállítás azt mutatja meg, hogy egy rajongónak is lehet saját rajongótábora. A berlini férfinak meggyőződése, hogy ő az ötödik Beatle, egész életét a világhírű liverpooli bandának szentelte. Képeket és filmeket készít, fellépésekre jár, saját CD-i vannak, könyv is született róla.

Saját szekciót kapott a tárlaton a Depeche Mode is. Bár bemutatnak egy érdekes kisfilmet az együttesről és annak rajongóiról, ennél izgalmasabb az a fal, amely különböző dokumentumokkal és képekkel a keletnémet titkosszolgálat működésének állít emléket. Az akkori vezetőség ugyanis attól tartott, hogy az olyan bandák, mint a Depeche Mode, töréseket okozhatnak a rendszerben, és ezért kémkedett utánuk. A nemzetközi palettán magyar alkotók is helyet kaptak, köztük Németh Hajnal izgalmas projektje. Meghívására egy együttes Beatles és Rolling Stones kaliberű zenekarok számait játssza, de az ismert dalok ezúttal meglehetősen provokatív, politikai zöngétől sem mentes szöveget kapnak. A végeredményt videón és kottán keresztül is követhetjük.

Amellett, hogy a kiállítás mind a nemzetköziséget, mind a műfaji változatosságot tekintve kimondottan színes, van még egy erőssége: a látogató meg is nézheti a videobejátszásokat, meghallgathatja az egyes zenei betéteket, sőt, akár a zene előállításában is részt vehet. Robert Lippok berlini mű­­vész jóvoltából ugyanis két marimba ütő segítségével bárki eljátszhatja a Queen egyik leghíresebb dala, a Bohe­mian Rhapsody első versszakát.