És akkor 137. – Sajtóhibák

Az élet egyébként, akárhonnan is nézzük, egyáltalán nem követ semmiféle egyenrendszert. Én is más vagyok, te is más vagy, mindenki más. Jó esetben a nagyon hasonlók örömmel állapíthatják meg, hogy nahát, a másik mása vagyok. Ez leginkább az orosz nyelvterületen kap a szokásosnál gyakrabban hangot. Örülhetnek így egymásnak a Másák.

Helyben is vagyunk. Elkanyarodtunk Mihail Solohovig. Mindenfélét írtak már róla, hogy ő tulajdonképpen nem is az, aki valójában volt, hanem egyszerű tolvaj, méghozzá gazember kommunista tolvaj, aki egy megölt fehérgárdista hátizsákjából lopta ki a Csendes Dont. Ezt publikálva persze már a saját nevén, az igazi szerzőt szinte szó szerint a múltba ásva kezdte írói pályafutását. A korai szovjet viszonyokat ismerve, ez egyébként nem is egy túl vad történet, akkoriban az élet minden színterén szinte kötelező volt a rablás.

Amikor általános iskolai hatodik osztályos koromban kezembe került a három vastag kötetre szétszabdalt Solohov-regény, már gyakorlott olvasónak számítottam. Ezt úgy mondták, hogy faltam a könyveket. Túl voltam már a Gárdonyi Géza – Móra Ferenc – Fekete István – Walter Scott – regényeken. Estig, sötétedésig szinte minden időmet olvasással töltöttem. Annyira elfáradtam, hogy nem olvastam zseblámpával a takaró alatt. Nem mintha különösebben tiltották volna a szüleim, egyszerűen eszembe sem jutott ez a lehetőség. A Csendes Don annyira megfogta a figyelmemet, hogy a téli vakáció alatt mind a három kötetét elolvastam. Ezek elvittek a doni kozákok közé, ott suhantam lovasosztagaikban, kergettem a francia katonákat, görnyedten toltam az ekét a fekete földeken, és délcegen hajtottam le a vodkát, mielőtt összeverekedtem volna Szásával, ki másért, Másáért.

Gyerekkorom egyik legnagyobb szégyene is ehhez a regényhez kötődik. Tavasszal az iskolában nyelvtan órán azt a feladatot kaptuk, hogy az otthon fellelhető újságokból és könyvekből keressük ki a hibákat, az kapja majd a legpirosabb ötöst, aki a legtöbbet összeszedi. Falusi iskolába jártam, szinte egyedül nekünk volt otthon vízöblítéses WC-nk. Kucsera Jancsiék fabudijában példás tisztaság uralkodott, szép rendben sorakoztak a deszkaülőkén a kis darabokra felvágott Népszabadság-lapok. Volt ott még egy fémtepsi, benne hamu. Odaköpködhetett az illemhelyet használó.

Kucsera Jancsi meg a többi gyerek, akiknél szintén újságdarabok szolgáltak a fabudikban, ezeken keresgélte a sajtóhibákat. Nagy örömmel találtak néhányat, amit diadalmas mosolygással lobogtattak a sajtóhibagyűjtést értékelő nyelvtan órán. Én a Csendes Dont cipeltem oda, a három kötetben jó néhány hibásan szedett szót, helytelen írásjelet és rossz elválasztásokat találtam. Ezeket ceruzával bekarikáztam, az oldalakhoz keskeny könyvjelzőket tettem, és álszerény arccal fogadtam a gyűjtőverseny győztesének járó ötöst.

Utólag öntött el csak a szégyen, amikor rádöbbentem arra, hogy a társaimnak nincs otthon akkora könyvtáruk, mint nekünk. Sokuknál még könyv sem volt. Amíg ők a Népszabadság-fecnikkel harcoltak, én kényelmesen lapozgathattam Solohov remekművét.

Akkor vált kicsit könnyebbé győzelmem terhe, amikor kölcsönadtam Kucsera Jancsinak a könyveket, és elhatároztam, soha többé nem szállok be egyetlen, ilyen könnyen megnyerhető versenybe. Ezt azóta is tartom.

Kép: Mihail Solohov -- Wikipédia