Áttörni a csend falát apa és lányai között

Ma már nem magától értetődő, de a régi színházi-filmes világban úgy írták a szövegkönyveket, úgy választották a darabokat, hogy azzal a legtehetségesebb színészek kibontakozását szolgálják. Joachim Trier e logika mentén írt egy újabb szerepet Eskil Voghttal a nagyszerű Renate Reinsvének, aki miután

A világ legrosszabb embere (2023) című filmben egy éretlen, lassan komolyodó harminc körüli lányt alakított, most a húga, Agnes (Inga Hosdotter Lilleaas) mellett ő a nagyobbik, az érettebb lány, aki gyermekkora óta hatalmas terheket cipel.

Tehetséges színésznő, de nem tud otthont teremteni sem magában, sem magának, sodródik, csúszik, nem talál kapaszkodót a színházon, a testvérén és a fián kívül. A film elején látjuk színpadra lépni, és még utána sem tudjuk egy ideig eldönteni, hogy valóban tehetséges színésznő-e, akinek a színpadon a helye, vagy talán az apja miatt erőlteti a színészi karriert.

Renate Reinsve zseniálisan alakítja a magában kételkedő, láthatatlan elakadásokkal küzdő, és nagyon is látható hiányokkal élő művészt, aki időnként imposztornak tűnik, éppen a bizonytalansága miatt, és legszívesebben eltanácsolnánk a pályáról, olyan nyomasztó időnként, de ahogy a többiek körülötte elkezdik kibogozni a családi múlt szálait, anélkül, hogy minderről együtt is beszélnének, látjuk, hogy Nora egyre könnyebben megy ki a takarásból a közönség elé, ragyog a szeme, és persze, hogy fantasztikus színésznő.

Gustav Borg, az apa (Stellan Skarsgaard) már réges rég nem él a lányokkal egy fedél alatt. Őt csak a saját művészete érdekli, a tévében is azt nyilatkozza, hogy a filmes barátai a családja. Nora hiába várja az apját, Gustav nem képes arra, hogy elmenjen a színházba, és megnézze a lányát a színpadon.

Minden kor kitermel valamiféle kommunikációs normákat. Manapság például alap, hogy egy apa ne hanyagolja el a lányait, beszélgessen velük, kísérje figyelemmel az életüket, a karrierjüket, töltsön velük időt, segítsen nekik.

Gustav 15 éve készítette az utolsó filmjét, de azóta is eltelt az idő fesztiválokkal, retrospektív vetítésekkel, tévés és mindenféle interjúkkal, filmes barátokkal -és a családja nélkül. Gustav most új forgatókönyvet ír, és azt akarja, hogy a lánya, Nora játssza el a főszerepet.

De Nora úgy érzi, hogy nincs köztük kapocs az apjával, az apja nem tiszteli őt, mert sosem nézi meg színpadon, az apja érzelmileg elérhetetlen, megbízhatatlan, és ő így nem akar vele dolgozni.

Az a kérdés, mi van akkor, ha ez az apa nem tud megfelelni az általános normáknak, és soha nem is fog. Megnyílhat-e mégis valamilyen csatorna a rég eltávolodott, elfejlődött családtagok között? Például a művészet nyithat-e ilyen csatornát?

Valahogy össze lehet-e illeszteni azt, hogy valaki filmeket készít a családtól távol, de mégis csak apa és nagyapa?

Mi minden lapul a családtagok közti nagy csendekben? És mi kell ahhoz, hogy felszínre kerüljenek a csendtörő tettek, gondolatok, érzések és megérzések?

Miután Nora visszautasítja a szerepet, sőt a forgatókönyvet sem olvassa el, egy lelkes és sikeres hollywoodi színésznő Rachel Kemp (Elle Fanning) vállalja a hősnő szerepét, de épp elég tehetséges és tisztességes ahhoz, hogy rájöjjön, itt nem csak egy film készül…

A filmdráma a család tágas, szépséges villájának a bemutatásával kezdődik. Ebben a villában több generáción át ugyanabban a szobában haltak meg a nagymamák és születtek a csecsemők, így az emlékük, az életük, a jelenlétük lenyomata is ott van a falak között. Azok a történetek, amiket mindenki ismer a családban, és azok is, amikről hallgatnak, vagy amik csak kutatás árán kerülhetnek felszínre.

Mintha minden családtag a maga módján, a megoldást, a közeledést keresve ugyanazt a családtörténet-testet tapogatná, ugyanazt a hallgatást és fájdalmat akarná feloldani, csak mindenki másképpen, máshonnan indulva, és más pályákon indázva a többiek felé.

De meddig tudnak eljutni, és mi hozhatja el a nagy áttörést, ami felülírja az elmaradt nagy beszélgetéseket, a családtagok tapsát a nézőtéren, még az együtt töltött időt is?

Létezik ilyesmi, vagy ezt csak a férfiak gondolják? ( Ne feledjük el, hogy a férfi, aki régen vadászott, harcolt, nagyon sokszor igazoltan volt távol, de ettől még nyilván sokat gondolt azokra, akik otthon várták.)

Mert ez egy férfiasan érzékeny film, olyan fajta érzékenységet mutat meg Joachim Trier, ami nagyon ritkán fejeződik ki nyíltan még a hétköznapokon is, nem hogy a filmvásznon.

Talán ha ezt az érzékenységet észrevesszük, megismerjük, megtanuljuk, megértjük, beépítjük, boldogabbak leszünk, akkor is, ha még nyilván így sem minden tökéletes. De azt nem mondhatjuk, hogy nem működik.

Érzelmi érték (2025) – Sentimental value - Affeksjonsverdi

Norvég, német, dán családi dráma - 133'

Rendezte: Joachim Trier

9/10