Úgy öltözött, úgy viselkedett, hogy magára vonja az emberek figyelmét

1927. június 10-én Budapesten született, szülei jómódúak voltak, apja bankárcsaládból, anyja kereskedőcsaládból származott. Kisgyerekkorától színésznek készült, többször jelentkezett gyerekszereplőnek színházakba, de vagy túlságosan lámpalázas volt, vagy az alkata nem volt megfelelő. Iskoláit csak úgy mellesleg végezte, folyton a moziban ült, vagy a Színházi Élet című magazint falta. Számtalanszor megbukott és iskolát kellett váltania. Szülei 11 éves korában elváltak, apja Szegedre költözött, László az anyjával maradt Pesten. Elmondása szerint a nyilas uralom alatt származásuk miatt többször is a Duna felé hajtották őket, és bár mindannyiszor megmenekültek, a rémálomra emlékeztető élmény haláláig kísérte.

A második világháború után Szegedre költözött apjához, aki magántanárokat fogadott, hogy letegye az érettségit, majd Lehotay Árpád magántanítványaként elkezdhette színitanulmányait. Először 1945. december 21-én lépett színpadra, Zilahy Lajos A tizenkettedik óra című darabjában a Szegedi Nemzeti Színházban. Anyja, aki férjhez ment Fráter Gedeon karmesterhez, segítette fiát, hogy 1947-ben bejusson a Színház- és Filmművészeti Főiskolára (ma Színház- és Filmművészeti Egyetem), ahol Bálint György osztályába járt. 1951-ben vizsgaszerepét azonban nem játszhatta el, mert nem sokkal a bemutató előtt kitelepítették a Békés megyei Okányba, mivel apját fakereskedő-malomtulajdonosként a rendszer ellenségének minősítették. A fiatal színész érdekében tanára, a nagyhatalmú Major Tamás lépett közbe, és kapcsolatait mozgósítva elérte, hogy tíz nap elteltével visszatérhessen a fővárosba, és megszerezhesse a színészi diplomáját.

Pályáját Debrecenben, a Csokonai Színházban (ma Csokonai Nemzeti Színház Debrecen) kezdte. Ismeretlen kezdőként is sokoldalú művész volt, mestersége szakmai eszközeinek már ekkor birtokában volt. Táncoskomikus szerepekben éppúgy magára vonta a közönség figyelmét, mint drámai alakításokban. Nagy feltűnést keltett a Csárdáskirálynő Bóni grófjaként és Claudiusként Shakespeare Hamletjében is.

Neve Budapesten a Madách Színházzal fonódott össze, 1957-ben lett tagja a társulatnak, és teátrumához haláláig hűséges maradt. Itt alakított főszerepet a Moliere-sorozat minden darabjában (Tartuffe, A fösvény, Mizantróp), játszott Shakespeare-t (Claudiust a Hamletben), Csehovot (Piscsiket a Cseresznyéskertben) és G. B. Shaw-t (Pickering ezredest a Pygmalionban).

Pályafutása csúcspontját a Molnár Ferenc-vígjátékok jelentették. Mesteri volt Nelsonként az Egy, kettő, háromban (egy óra húsz percig volt jelen egyfolytában a színpadon), vagy a Játék a kastélyban Turaijaként. Szerepeit kiváló jellemábrázolással, páratlan elevenséggel, elegáns könnyedséggel, vérbő humorral és bravúros beszédtechnikával alakította. A munkában szigorú volt önmagához, a szöveg, a szerep már a próbákon a fejében volt, átváltozóképessége kimeríthetetlen volt.

Számos karaktert formált meg a filmvásznon is, több mint 100 film és tévéjáték szerepeit alakította. Olyan klasszikusokban játszott, mint a Két félidő a pokolban, A tizedes meg a többiek vagy a Régi idők focija. Emlékezetes a Meztelen diplomata főszerepében és Az ötödik pecsét Király Lászlójaként nyújtott alakítása.

Szívesen énekelt sanzonokat, operetteket, két lemeze is megjelent. Gyakran lépett fel a rádió és a televízió kabaréműsoraiban, a Három nővér paródiában Mását alakította, a jelenet után nem lehetett az igazi darabot előadni, mert azonnal nevetésbe fulladt. Sokat foglalkoztatták szinkronszínészként is, a Stan és Pan párosból Stan és két népszerű rajzfilmfigura, Béni és Kukori is az ő hangján szólalt meg.

Nem válogatott a szerepek között, imádott játszani, de nemcsak a színpadon, hanem az életben is: úgy öltözött, úgy viselkedett, hogy magára vonja az emberek figyelmét, sztárallűrként parfümöket és öltönyöket gyűjtött. Soha nem házasodott meg és gyermeke sem született, az egész élete a színház körül forgott.

Háromszor kapta meg a Jászai Mari-díjat (1956, 1963, 1972), a Kossuth-díjat viszont kissé megkésve, 1983-ban vehette csak át, amikor már nagybeteg volt, és nem is tudott igazán örülni az elismerésnek. Egy évvel később jelent meg Harangozó Márta újságíró vele készített interjúkötete.

Hosszú évekig küzdött a leukémiával, 1982-ben otthagyta a színpadot, vészesen lefogyott, de szenvedélyesen szeretett élni, ami átmeneti gyógyulást hozott, és két év szünet után három bemutatóra még vissza tudott térni. Közülük a Játék a kastélyban volt a legkedvesebb számára, a halála előtti napon is Turaiként lépett fel.

1985. december 30-án a Kongresszusi Központban a szilveszteri televíziós műsor főpróbáján az öltözőben rosszul lett, és röviddel ezután a szíve felmondta a szolgálatot. 58 éves volt.

Síremléke a budapesti Farkasréti temetőben található, emléktáblája egykori, újlipótvárosi lakóháza falán látható.