ÉS AKKOR 134. – Számszeríj

Most például Kakucs községbe vitt el az emlékezet, ott állok az Alföld peremi falu főutcáján, csodálkozva nézek a házakon túlra, ahol a felhők úgy tornyosulnak fölénk, mintha az Alpokban lennék. Négy évet töltöttem el itt gyerekkoromban. Túl sok változatosság a hétköznapokban nem volt, reggel irány az iskola, délután haza, ilyen-olyan játékok a testvéreimmel az udvaron, aminek elejébe belógott az apám rendelője. A falusi orvos minden nap fogadta a betegeket. Ott ültek a kertbe vezető járda szélére kitett padokon sorban, ha kimentünk, nem vezethetett el máshol az utunk, mint előttük. Többnyire idős emberek voltak, az asszonyok sötét ruhában, fejkendőben, a férfiak fakókékre mosott munkásruhákban, a fejükre szorított svájci sapka pöcke lyukas kétfilléresen volt áthúzva. Köszöntünk, ez engem mindig zavarba hozott, nem a köszönés, hanem az a sok idegen ember a kertünkben, és gyorsan igyekeztünk túljutni a többnyire néma, legfeljebb szipogó, padon ülő embersorfal előtt.

A hátsó udvarban, ez átláthatatlan kerítéssel volt elválasztva az elejétől, aztán már a felnőttek figyelmének hatóköréből kikerülve elindulhatott a sokféle játék. Igen sok Karl May könyvet olvastunk akkoriban, így hát az öcsémmel felváltva lehettünk Winnetouk vagy Old Shatterhandok. Felszerelést is készítettünk magunknak, a derekunkon fakés és tomahawk himbálózott, a sapkánkba vagy a fejpántunkba festett libatollakat tűztünk, és voltak íjaink is. Mogyoróvesszőből hajlítottuk, az idege cukorspárgából volt. A nyílvesszőket nádszálból állítottuk elő, a végüket ék alakban bevágtuk, a túlfelén drótot tekertünk körbe, hogy kellően súlyos legyen. A legelső alkalommal, úgy, ahogy azt ellestük a barátainktól, rombusz alakúra kikalapált szöget erősítettünk oda. Aztán erről sürgősen leszoktunk, mert amikor az apám meglátta a nyílhegyeket, egy pofonnal nyomatékosította, hogy soha többé nem akar ilyet látni a kezünkben. A csomagolópapírra rajzolt céltáblákat a tompa végű nyílvesszők is kitűnően eltalálhatták, néhány hét elteltével alig ment mellé néhány a közepének. Izgalmasak voltak ezek a szerepjátékok.

Aztán, amikor elmúltak az indián idők, szinte azonnal jött a következő, a tellvilmosozás. Honnan máshonnan, mint az akkoriban megszerzett új televízióból értesülhettünk a svájci hősről. Buggyos ujjú régi ingekben, a tiroli rövidnadrágunkban parádéztunk ki a kertbe, a változatlanul a rendelőnél üldögélő páciensek sorfala előtt. Indián felszerelésünket felvittük a padlásra, az új történethez új fegyverek kellettek. Nyílpuskák. A számszeríj szót nem ismertük. Ezeket el is kellett készíteni. A t-alakban összeszögelt vázra erős gumit kötöztünk, amit egy vastag drótból meghajlított, a fegyver tusa előtt kifúrt lyukon átdugott kampóra feszítettünk, ez volt a ravasz. A gumit előtt ott feküdt a még indián korszakunkból átmentett nyílvessző. Hetekig harcoltunk a kertben, egészen addig, amíg a húgom fejére nem tettük föl az almát, és jó tíz méterről nem kíséreltem volna meg a nyílpuskával lelőni azt. Céloztam, elengedtem a ravaszt, a nyílvessző meg két centivel a bal szeme alatt találta el a testvéremet. Az alma leesett a földre, a húgom sírt, aztán kijött a rendelőjéből az apám, és úgy megpofozott, ahogyan sem az eset előtt, sem pedig utána.

Akkor is úgy éreztem, mint most, megérdemeltem. Majdnem kilőttem a testvérem szemét.

A hátsó kertben egyébként, teljesen érthető módon, megszűntek a nyilas és nyílpuskás mutatványok. A szüleim még a padlásra föltett indián íjakat is eltüzelték.