És akkor 133. – Lovak

Voltak ott szekerek, ráztak és zörögtek, mint a fene, voltak puhább futású, gumikerekes, rádlis kocsik, aztán néha finom hangon elkattogott mellettünk egy-egy kecses hintó, vagy még ezeknél is gyorsabban a kétkerekű homokfutó. Nem volt ritka látvány a lovagló ember sem. Ha időnként Budapestre tévedtünk, már az odavezető úton is rengeteg lovaskocsit kellett kerülgetni az autóval. A keskeny utak szegélyén gyakori bosszúságot hoztak az ott sereglő patkószegek, a defektszerelés mindennapos mutatvány volt. Emelővel, pajszerrel, megsallerozott belsővel, pumpával és persze a műveletet kísérő mérgelődéssel. A főváros minden bevezető nagyobb útja mellett rengeteg istálló volt, ezekben éltek a fuvaroslovak. Innen indultak mindennapi útjaikra, a szenes, a fás, a jeges, a kenyeres, a lisztes, a zöldséges, a húsos, meg még ki tudja, mi mindenféle más célra szolgáló fogatok. Hatalmas, muraközi lovak csattogtak a kockaköveken, reggel hetykén, vidáman, estefelé kókadozó fejjel köszöntek azoknak, akik megnézték őket.

Abban az évben, amikor megtanultam írni, Hevesen laktunk. Ott is rengeteg ló volt. Későbbi, ezekkel a kedves állatokkal szembeni tartózkodásom fő oka ebben az időben és ezen a helyen van. Az anyám néha elküldött a pár saroknyira lévő boltba, legtöbbször élesztőért. A kicsi üzlet egy ma már ilyen formában sehol nem megtalálható szatócsbolt volt. Volt abban minden. Fahordókban ecet, petróleum, ládákban liszt, cukor, a fiókokban fűszerek, só, a falakra akasztva lapátok, villák, kerti és kézi szerszámok, fejszék, mellettük a polcokon lámpák, a pult fölött fekete medvecukor-madzagok himbálóztak, és szemmagasságban a pult üvegdobozában cukorkák, nagy tálon krumplicukor. Ebből kérhettem két dekát, az élesztőszállítás jutalmául. Egy ilyen alkalommal siettem volna haza, mert igen fekete volt az ég, távolról mennydörgés hallatszott. Kiléptem az üzlet ajtajának fatáblái elé, amikor valami vad zörgés öntötte el az utcát. A boltos néni mögém ugrott, és visszahúzott az üveges ajtó mögé. A félelmetes hang egy erősebbé vált, valami elzúgott előttünk, kicsivel később kimerészkedtünk az utcára, és valahol messze ott porzott egy félig összetört szekér.

Megvadultak, intett utánuk Berzeviczi néni, a boltos, még szerencse, hogy nem ugrottál ki az utcára. Gyere, már megálltak, nézzük meg őket. Ekkor tűnt fel arrafelé, ahonnan a kocsi jött egy fekete mellényes, kalapos ember. Szaladt, a kezében ostor hajladozott. Na, jókor jössz, kiabálta neki a boltos néni, hát ezért nem kell napközben kocsmázni, te Lajos, csattogta hozzá. Lajos bácsi jóval előttünk ért oda kereke vesztett szekeréhez, mint mi. Ott álltak aztán csendben mire odaértünk, a lovak remegtek, a hám alatt tajték habzott, a kocsis meg bűnbánóan simogatta jószágai orrát. Beszélt is hozzájuk, azt mondta, csak egy kis vihar jött volna erre, de úgy megijedt tőletek, hogy másfelé kanyarodott.

A megvadult lovak húzta összetört szekér képe egész életemben velem volt. Hiába voltam kíváncsi a lovakra, hiába akartam sokszor közel kerülni ezekhez a pompás állatokhoz, a legtöbbször mégsem tudtam legyőzni szorongásom. Ha lehet távolról szeretni, meg csodálni valamiket és valakiket, hát az olyan, amilyen az én viszonyom a lovakkal.