Ha eljutunk a ma Szlovákiához tartozó Imregre, keressük fel a minorita kolostor melletti kis temetőben Sujánszky Euszták sírját, aki paptanárként 1849-ben Aradon tartózkodott a kivégzések idején. Így hát ő lett három rendtársával a kilenc katolikus tábornok és egy ezredes gyóntatója, utolsó két napjuk krónikása. Őt bízták meg utolsó üzeneteik, leveleik közvetítésével is.
Úgy tudni, Sujánszky Euszták a folyamatos zaklatások elől menekült 1867-ben végül is a Bodrogközbe, az eldugott Imregre, ahol a méretes kolostorban ekkoriban már alig voltak barátok. A Tőketerebestől tizenhét kilométerre, délkeletre található falut 1309-ben említik először az oklevelek, nevét az itt birtokos Imreghy családtól nyerte, de a későbbi századokban több kisebb-nagyobb nemesi família is osztozkodott területén.
Egy 1598-as írásban tűntek fel először például a Barkóczyak, akik a báróságig vitték, és kastélyt építettek a faluban. Emellett püspököt is adtak az egyháznak és az országnak az 1800-as évek első felében Barkóczy László személyében. Nem meglepő hát, hogy éppen az ő nevükhöz fűződik az imregi kolostor alapítása is. Egészen pontosan a Barkóczy birtokból hasították ki azt a Latorca völgye fölé magasodó platón lévő földdarabot, ahol most is áll a közeli Radról idemenekült ferences barátok egykor kétezer kötetes könyvtáráról is híres kolostora, templomával együtt. A majdnem négyzet alakú, belső udvart körül fogó kétemeletes épületegyüttesben akár több tucat szerzetes is elférne, de már régóta üresen áll. A szintén lezárt templom mellett régebbi régészeti feltárások nyomait mossa az eső és takarja el a burjánzó növényzet, a templom kriptájába vezető külső ajtó is erősen romos már.
Páter Sujánszky Euszták, aki 1811-ben Gyöngyösön született és Egerben iskolázódott, 1828-ban lépett be a ferencesek kisebbik rendjébe, majd a teológia elvégzése után 1834-ben szentelték pappá. Ugyanekkor kezdte meg gimnáziumi tanári pályafutását is, ami az erdélyi Nagybányán, a rend gimnáziumában indult, majd a bánsági Lugoson folytatódott, végül egy kézdivásárhelyi kitérő után állapodott meg hosszabb időre Aradon. Itt Euszták atya a tanítás mellett a kolostor krónikáját, Historia Domusát is vezette. Ebben és egyéb feljegyzéseiben írta meg az aradi tizenhárom mellett eltöltött két napját, ami pontos megfigyeléseken alapuló hiteles krónikának bizonyult, de nem az ő neve alatt jelent meg, hanem Lakatos Ottó házfőnök adta ki 1871-ben Arad története címmel.
Sujánszky Euszták atya aztán 1856 és 1858, majd 1864 és 1865 között volt Aradon igazgató és házfőnök is, de úgy tudni, hogy már korábban is megkeresték a hatalom részéről, hogy számoljon be arról, miket gyónt meg a kivégzés előtt a tíz katolikus tábornok. Arra különösen kíváncsiak volta Bécs emberei, hogy tett-e valamelyik kivégzett utalást a Szent Korona elrejtésének helyére. A nemzeti ereklyére ugyanis nagyon nagy szüksége volt Ferenc Józsefnek, hiszen magyarországi uralmát az ország törvényei szerint az tette volna teljessé és hitelessé, ha a Szent Koronával koronázzák meg. Erre, mint tudjuk, aztán 1867. június 8-án sor is került, de Sujánszky Euszták mindvégig megőrizte a gyónási titkot és soha, senkinek sem árulta el, amit a Szent Koronáról tudott. Október hatodikán hajnalban Marchot Eduárd aradvári káplán, Bardócz Sándor, Pléva Balázs és Winkler Brúnó minorita páterekkel együtt ő is végignézte a kivégzéseket. Tőle tudjuk többek között, hogy gróf Vécsey Károly volt az utolsó a sorban, neki már nem volt kitől elbúcsúzni, ezért hát ellenfele, Damjanich János kihűlő kezét csókolta meg. Mivel Leiningen-Westerburg Károly gróf és Dessewffy Arisztid evangélikus, Damjanich János pedig görögkeleti vallású volt, ezért a minorita szerzeteseken kívül Baló Béni református lelkész és Vasile Sombati görögkeleti pap is megjelent a zsigmondházi réten.
A kivégzés történetéhez az is hozzá tartozik, hogy az azt levezénylő Tichy őrnagy végül felszólította a négy minoritát, hogy tartsanak buzdító szónoklatot a kivégzés helyét körbe vevő közkatonáknak. A négy pap erre képtelennek bizonyult, zokogva, térden állva imádkoztak.
