„A történetmesélés érdekel”

– Úgy tudom, egyből elfogadta a Miskolcra szóló meghívást. Miért?

– Az elmúlt években már hallottam erről a fesztiválról, fontosnak tartottam, hogy eljöjjek és átvegyem az életműdíjat, ha már felkértek. Az alulról szerveződő, missziószerű, lelkesedéssel létrehozott projekteket támogatni kell minden eszközzel. Egyébként három évvel ezelőtt a marokkói filmfesztiválon zsűritag voltam – abban az évben Tarr Béla filmrendező volt a zsűrielnök, ő is említést tett erről a mustráról.

– Legutóbbi filmjét, a Lykke-Pert, angolul A Fortunate Mant (Egy szerencsés ember – a szerk.), amely a századfordulón játszódik, idén áprilisban az amerikai Netflix online streamingszolgáltató mutatta be. A filmiparban komoly polémia övezi ezeket a tévé- és filmnézési szokásokat átalakító platformokat, sokak szerint a mozi elértéktelenedéséhez vezethetnek. Miért írt alá a Netflixhez?

– Tisztában vagyok azzal, hogy a rendezők többsége utálja a Net­flixet, de nekem két nyomós indokom is volt arra, hogy rájuk bízzam a forgalmazást. Először is, amikor megcsináltuk a filmünket, világszerte számtalan forgalmazó cégtől kaptunk ajánlatokat. Aztán a Netflix előállt egy olyan javaslattal, amelyre a produkciós vállalat képtelen volt nemet mondani. Azóta szinte a világ összes részéről kaptam visszajelzéseket, és a reakciók zöme lényegében pozitív. Sokkal kedvezőbbek, mint amelyeket moziforgalmazással vívhattunk volna ki.

– Tehát nem voltak aggályai?

– Manapság a nagy amerikai filmstúdiók kizárólag kasszasikereket és bugyuta akciófilmeket szeretnek gyártani, ezekhez nekem semmi közöm. A Netflix felkarol számtalan olyan filmet, amelynek tényleges művészi értéke van, elég csak Alfonso Cuarón tavalyi nagy dobására, a Roma diadalútjára gondolni. Mellesleg az a filozófiájuk, hogy nekik nem ügy, ha nem küldik moziba a filmet, vagy ott esetleg megbukik, hiszen a streaminggel tetemes összeget szakítanak. Egy Amerikában élő kollégám most fejezett be egy játékfilmet a Netflixnek. És tudja, mit mondtak neki? Hogy csináljon bármit, érdekli őket a más, a szokottól való eltérés. Természetesen az ehhez szükséges költségvetést is megkapta.

– Mit gondol a mai filmművészeti trendekről, kívülállónak tartja magát?

– Nem tudom, de tradicionális módon dolgozó filmes vagyok. A történetmesélés érdekel, az foglalkoztat, hogy miként tudnám megszólítani a közönséget. Nem készítek látványos akciójeleneteket, a filmjeim emberekről, egymással való kapcsolatukról, érzéseikről szólnak. Nyilván, ugyanezt akciófilmmel is el lehetne érni, de nem tudom, hogyan kellene csinálnom. Másrészt a legkevésbé sem fűlik hozzá a fogam.

– Sajtóhírek szerint 2011-ben stúdiót nyitott Kínában, és The Chinese Widow (A kínai özvegy –
a szerk.) címmel második világháborús drámát rendezett, amelyet a kínai premiert követően, 2018-ban az Egyesült Államokban és Franciaországban is bemutattak. Mi vonzotta jobban: az innovatív kínai filmművészet vagy a jobb anyagi lehetőségek?

– Soha nem nyitottam stúdiót Kínában, ez téves információ. Arról van szó, hogy annak a kínai producernek, akivel együtt dolgoztam, kellett stúdiót alapítania az országon belül. A kínai rendszer bürokratikus, számtalan cég képviselőjével kellett találkoznom, mielőtt elkezdhettem dolgozni a filmiparukban. A filmem, amelyet ott csináltam, nem volt igazán megosztó, de nem aratott kimagasló sikert. Viszont a tapasztalatom mégiscsak az, hogy ha valaki a Kínai Kommunista Pártot szeretné kritizálni, az semmiképpen sem működőképes ötlet. Ugyanakkor láttam megannyi kínai filmet, amelyek
a szociális rendszert kritizálják, felemelik hangjukat az országban jelenlévő szegénység ellen. Kizárólag az ilyenfajta bírálat elfogadott. Mivel az Egyesült Államokban is dolgoztam, saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy az ottani reklámcenzúra ugyanolyan jellegű, mint a kínai politikai cenzúra. Mindezek ellenére is csodálok több ázsiai filmet.

– A szaklapok évekig cikkeztek arról, hogy filmet készít Gianni Versace olasz divattervező életéről, Antonio Banderas főszereplésével…

– De Banderas már nincs benne, mert úgy érezte, túl öreg a szerephez.

– Ki játssza akkor az 1997-ben meggyilkolt divattervezőt?

– Nem szeretném elmondani, higgye el, nem fog lemaradni róla, lesz sajtóvisszhangja.

– Mikor kezdi forgatni?

– Ezt még nem tudom. Számtalan rendezőnek azért van több filmje előkészületben, mert kiszámíthatatlan, hogy melyik tud elkészülni az adott évben – vagy akár valaha. A Fortunate Mant nyolc évbe telt elkészíteni onnantól, hogy pontot tettünk a forgatókönyv végére. Olvastam Orson Welles könyvét, amelyben ez a nagyszerű amerikai filmes azt írja, a munkájának tíz százalékát töltötte ki a filmkészítés, a maradék kilencvenben pénzért kuncsorgott.

– Leghíresebb munkája az 1989-ben a legjobb idegennyelvű film Oscar-díjával elismert Hódító Pelle, amely Martin Andersen Nexö dán író regényének adaptációja. Habár Nexö kiváló szerző, az eltelt három évtized nem hozta el a reneszánszát. Miért?

– A Hódító Pelle után Nexö több regényét kiadták a skandináv régióban, a művei ma is megjelennek, de az olyan társadalmilag elkötelezett realista prózának, amely a munkásosztállyal foglalkozik, ma nincsen valódi felvevőpiaca. A szocialista realizmus mint stílus sem teszi könnyebbé a köztudatba történő visszaemelést.

– Filmjei szinte kivétel nélkül szépirodalmi regények – Hugo, Pontoppidan, Mercier, Allende, Bergman, Nexö műveinek – adaptációi, ezért adódik a kérdés: az elmúlt időszakban milyen könyvek tettek nagy hatást Önre?

– Rengeteget szépirodalmat olvasok, ezért nehéz néhányat kiemelnem. Oda vagyok az amerikai prózáért: Jonathan Franzen, Richard Ford és Donna Tartt nagy kedvenceim. Azonban nemrég elolvastam Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című művét, amelyet nagyon sokan ajánlottak. Fantasztikus, gyönyörű regény!