Több mint százéves diavetítőgépeket is láthatunk a Bodri meg a többiek – 65 éves a Diafilmgyártó című kiállításon az Eötvös 10 Közösségi és Kulturális Színtér Pincegalériájában. Az ingyenes, április 25-ig megtekinthető tárlat betekintést nyújt a diavetítés és a technika történetébe, a nagyipari gyártás kezdeteibe, illetve végigkíséri a mesediafilmek kiadásának múltját és jelenét is.
Igazán különleges tárlat nyílt a napokban az Eötvös 10 Közösségi és Kulturális Színtér Pincegalériájában, ahol számos vetítőkészüléket és technikai eszközt tekinthetünk meg, illetve próbálhatunk ki, köztük egy százhúsz éves laterna magicát, vagyis a modern diavetítő ősét. A mesefilmkiadás grafikái között sétálva pedig a nosztalgia is garantált.
A tárlat első részében a diavetítés kezdeteiről megtudjuk, hogy a kínaiak és a keleti népek már évezredekkel ezelőtt szórakoztatták egymást árnyjátékokkal, a középkorban pedig ismeretes volt egyes események, történetek képsorozatokban történő ábrázolása. A vásárok forgatagában a képmutogató gyakran prózai vagy verses szöveggel kísért, vászonra festett képek sorozatával szórakoztatta a bámészkodókat.
A legelső európai optikai megfigyeléseket, amelyek már a vetített képet előlegezték meg, az angol fizikus-filozófus-teológus, Roger Bacon végezte el a 13. században egy tükörrel, amikor kísérletként árnyékot vetített szobája falára. A vetítés alapja a fénysugarak egyenes vonalú terjedése – ennek képformáló hatását egyébként Leonardo da Vinci is alkalmazta sötétkamrájánál, a camera obscuránál. Később, a 17. században Athanasius Kircher, a német származású polihisztor fényforrást helyezett el a sötétkamrában, megteremtve ezzel az első vetítőt, a laterna magicát, a „bűvös lámpát”. A képeket akkoriban üveglemezekre festették.
A 18-19. században az optikára épülő újfajta látványosságok lassan kiszorították a képmutogatót, illetve a 19. század közepén a fényképezés feltalálása, majd a század második felében a villamos világítás és az izzólámpa felfedezése nagy lendületet adott a diavetítés fejlődésének. A forradalmi változást az 1930-as évek hozták meg a diavetítésben: ekkor kezdték sorozatban gyártani az első kisfilmes fényképezőgépeket. Az 1950-es évek elején a film-diapozitívok végleg kiszorították az üveglemezeket, a diavetítés pedig vásári látványosságból az oktatás és a népnevelés egyik tudatos pedagógiai szemléltetőeszközévé vált.
Az üvegvitrinek alatt számos diavetítőt láthatunk, köztük azt az 1890 és 1910 között készült, magyar gyártmányú laterna magicát, amely a diavetítő ősének tekinthető, és még napjainkban is használható. Ugyanakkor a rengeteg készülék mellett egy érdekes tárgyra bukkanunk: a ma a gyűjtők körében néha horrorisztikus áron felbukkanó kiadvány a papír- vagy mesemozi névre hallgató játék, amely az 1930-as, 1940-es években lehetett kereskedelmi forgalomban. A magyar szabadalomként emlegetett kiadvány egy papírdobozban elhelyezett két „filmorsót” és egy elemlámpaizzót tartalmazott, hozzá külön beszerezhető papírcsíkot, vagyis „filmet” lehetett vásárolni.
A következő szekció a magyarországi diafilmgyártás történetét mutatja be. A leírások szerint az első, nagy sorozatban megjelenő diakópiákat a Magyar Fotó Állami Vállalat Diaosztálya készítette 1948-tól, majd a Népművelési Minisztérium 1954 őszén megalapította a Magyar Diafilmgyártó Vállalatot. (A vállalatot 1994-ben privatizálták, így jött létre jogutódja, a ma is működő Diafilmgyártó Kft.) Az 1950-es évek elején minden más korabeli médiához hasonlóan a napi politika szolgálatába állították az ismeretterjesztő diafilmeket. Szinte nincs olyan témakör, amelyhez ne készült volna diafilm, az öt tematikai egységet a falon függő plakátszerű kiadványok is jól szemléltetik: politikai jellegű ismeretterjesztés, népnevelés, érdeklődési köröknek megfelelő ismeretterjesztés, sport, valamint iskolai oktatófilmek.
A Diafilmgyártó és az Országos Széchényi Könyvtár közreműködésével megvalósuló tárlat nagy részét a mesefilmkiadás hatvanöt éves történetét bemutató több mint száz grafika teszi ki, köztük olyan neves művészek eredeti alkotásai, mint Dargay Attila, F. Györffy Anna, Gyulai Líviusz, Macskássy Gyula, Richly Zsolt, Zórád Ernő és Zsoldos Vera. A legismertebb mesediafilmek, mint Az öreg néne őzikéje, a Vuk, a Hamupipőke, a János vitéz, a Pöttöm Panna vagy A rút kiskacsa grafikái mind ott függnek a falakon, az egyik információs tábla azt is bemutatja, hogyan készültek.
A kiállítás utolsó része a diafilm újjászületésével foglalkozik: 2003-ban jelent meg az első új kiadású diafilm, A kis Mukk története, majd egy évvel később a Bogyó és Babóca első epizódja. 2012-ben pedig megszületett a 3D-s diafilm A farkastanya címmel – ezt a típust ki is próbálhatjuk az egyik sarokban. 2017-ben elindult a Népmesekincstár diasorozat, illetve a kortárs magyar irodalom neves szerzői, mások mellett Varró Dániel, Lackfi János és Berg Judit művei is helyet kaptak a diafilmpalettán. A mai digitális, felgyorsult világban a diavetítés mint műfaj ismét indokolt, ugyanis az élő szó varázsa, a szülő, nagyszülő, testvér jelenléte, az együtt eltöltött minőségi idő mind olyan jellemzői a vetítésnek, amelyekre minden gyermeknek szüksége van.
