„Minél több év és siker van az ember háta mögött, annál jobban érzi, hogy ez egy teljesebb életre és magasabb színvonalra kötelezi őt” – vallja Hűvösvölgyi Ildikó színésznő, akit az idén tüntettek ki Kossuth-díjjal. A művész a Madách mellett a Turay Ida Színház darabjaiban is látható, illetve tanárként a jövő színész- és táncosgenerációjának felkészítésében is részt vesz.
„Amikor kezdtem a pályámat, az utak viszonylag egyértelműen ki voltak jelölve” (Fotó: Csudai Sándor)
– Több mint negyven éve indult szakmai sikerekben gazdag pályája. Hogyan tekint az eltelt időszakra?
– A Kossuth-díj alkalmat ad arra, hogy az ember visszatekintsen, számvetést készítsen. Szerencsésnek tartom magam, mert mindig sokat dolgoztam, és látványos hullámvölgyeim nem voltak. Fiatal színésznőként sztár lehetettem, címlapok, tévéfilmek követték egymást, a madáchos nagy musicalkorszakban előfordult, hogy egy hónapban harminchat előadást játszottam. Mindez 1997 körül csendesedett le a Nyári éj mosolyával.
– A csendesebb időszak azonban az ön esetében azt jelenti, hogy továbbra is sokat dolgozik. Hogyan látja ezt?
– Fontosnak tartom, hogy a magánéletem, a családom biztos hátteret adott ehhez a nagyon nehéz pályához. Nekik köszönhetem, hogy a szélcsendes időket nem valaminek a végeként, hanem az új lehetőségek nyitányaként éltem meg. Persze ebben a hitem is segített, mert biztos vagyok benne, hogy mindig föntről vezettek engem. Így a musicalkorszak után jött a Bartók rádió Muzsikáló délután című műsora, amelyet tíz éven át vezettem. Ebben az időben kezdődtek a pódiumestjeim is, és közben rájöttem: azon kívül, hogy az ember színésznő és a színpadon szerepek mögé bújhat, sok olyan alkalmat is találhat, ahol önmagát átadhatja egy versben, egy-egy összeállításban. Aztán 2000-ben, édesanyán és nővérem nyomdokán haladva, elkezdtem tanítani, három osztályom végzett. Végül 2003-ban Darvasi Ilona is megkeresett, hogy csatlakozzam az akkor még vándorszínházként működő Turay Ida Színház társulatához.
– Hogyan tudta elkerülni a ki-égést?
– Kiégés? Ezt a fogalmat én nem ismerem. Persze néha előfordul, hogy úgy érzem, ma jobb lenne nem színpadra lépni, de ezeken a napokon a profizmus és az akarat átsegíti a színészt – főleg, ha tiszteli és szereti a közönséget. Belőle lehet igazán erőt meríteni. Optimista természetet örököltem az édesanyámtól, tőle tanultam, hogy legjobb a munkaterápia, és nem magammal foglalkozom, hanem a tennivalóimmal.
– Hogyan látja a színészi után-pótlást?
– Amikor kezdtem a pályámat, az utak viszonylag egyértelműen ki voltak jelölve, dolgozhattunk a rádióban, a televízióban, és megvoltak a közös szórakozási alkalmak. A mai generációnak sok lehetősége van, amelyek közül nehéz kiválasztani az igényest, ami gazdagít és amivel tovább tud lépni. Erős egyéniségnek kell ahhoz lenni, hogy ebben a helyzetben valaki megállja a helyét – és ebben nagy szerepet kap a család és az általa közvetített értékrend. Legyen szó a hivatásról, a nyelv és a nemzet szeretetéről, Isten tiszteletéről és a hagyományok becsüléséről. Sajnos ez a háttér sokszor hiányzik.
– Mit tanácsolna a pálya-kezdőknek?
– Hogy szenvedélyesen dolgozzanak, bármi legyen is a feladatuk – sokan csak a csillogást látják ebben a hivatásban, és nem tudják, hogy ezen a pályán nincs megállás. Nem tehetjük meg, hogy egy siker után hátradőlünk, hiszen a következő darabban legalább ugyanolyan színvonalon kell dolgoznunk és játszanunk a közönségnek, ahogyan korábban.
– Önnek fontos volt, hogy Magyarországon építse fel a karrierjét. Miért tartotta ezt különösen lényegesnek?
– Bár konzervatóriumban végeztem zongoristaként, mégis színész lettem. Magyar színész, aki csak ezen a gyönyörű nyelven tud igazán adni az embereknek. Persze néha bánt, hogy bár játszottam németül, nem beszélek jól idegen nyelven. Nem véletlen azonban, hogy a színészeink közül csak nagyon kevesen tudtak kint boldogulni, sőt haza is jöttek sokan – hiszen csak itthon lehet igazán magyarul álmodni.
– Pályája során filmekben és színházban egyaránt sokszor szerepelt. Melyik műfajt miért érezte magához közel?
– A nagyjátékfilmek nem töltöttek be akkora szerepet az életemben, mint a több mint ötven tévéjáték. Utóbbi műfaj annyiban hasonlít a színházhoz, hogy nagy egységekben és kronologikus sorrendben veszik fel a jeleneteket. Amikor fiatal voltam, különösen jól éreztem magam ebben a közegben, hiszen az apró rezdülések is látszódtak, egészen intim hangulatot lehetett teremteni. Mindig is azt szerettem igazán, ahol folyamatuk van a dolgoknak: a színész eljuthat valahonnan valahová, ahol a karakter katarzison keresztül egy kis változást élhet meg. A színházat is ezért szeretem, mert a közönség élő visszajelzéseket ad, folyamatos lehetőséget adva a fejlődésre.
– A prózai és a musicalszínjátszás közül melyiket érzi magához közelebb?
– Mindkettőt, és szerencsés vagyok, hogy nem kellett választanom. Fiatal színészként a Madáchban egészen a Macskák 1983-as bemutatójáig nem kaptam nagyobb feladatokat. Aztán a helyemre kerültem, és jöttek a jobbnál jobb musicalek: a Doktor Herz, a József és a színes, szélesvásznú álomkabát, a Mária evangéliuma, az Apácák. Amikor aztán ezek lecsengtek, kezdődött a Turay Ida Színházban és máshol is az én izgalmas, prózai másodvirágzásom. Azóta is sok, hol drámai, hol zenés főszerepet és karaktert játszom, nagy örömömre.
– Ha ma mutatnák be a Macskákat, lehetséges volna hasonló erejű produkció?
– Biztos, hogy nem, mert akkor Seregi László és Szirtes Tamás vezetésével olyan csapat állt össze, amelynek tagjai mögött komoly színészi múlt volt, erre húztuk rá a macskamezt és a musical világát. A mai generációnak sokkal nehezebb, mert nincs módja megtanulni a színészmesterséget, azt, ahogyan fel kell építeni egy szerepet, ahogyan meg kell szólalni, ahogyan valahonnan valahová el kell jutni egy karakterrel. Remekül táncolnak, csodálatosan énekelnek, de sokszor éppen az hiányzik, hogy miről is szól az egész, ki van a szerep mögött.
– A fővárosi és vidéki színjátszás jellegzetességeit egyaránt megtapasztalta. Hogyan látja az eltéréseket?
– A fővárosban rengeteg színház van, és mindegyiknek megvan a törzsközönsége. Budapesten a nézők el vannak kényeztetve, s a színésznek bizony jobban meg kell dolgoznia a sikerért, mint vidéken. Másfelől vannak kedvencek, akiknek már akkor is tapsolnak és üvöltenek, amikor színpadra lépnek, így az igazi siker nem mindig mérhető. A Turay Ida Színházzal bejártam az egész országot, és azt tapasztaltam, hogy a vidéki emberek sokkal jobban ki vannak éhezve a színháza, arra, hogy hús-vér színészeket láthassanak. Várnak minket, készülnek a találkozásra – sokszor tartózkodóbbak, de figyelnek, és hálásak a nevetésért és a könnyekért. Szerencsés, hogy a Turayt most már Budapesten is lehet látni, hiszen otthonra lelt a Kálvária téren, és már szép törzsközönsége is van.
– Ön nagyon sok rendezővel dolgozott pályája során. A rendezés gondolata soha nem foglalkoztatta?
– Osztályaim számára rendeztem vizsgaelőadásokat – legutóbb például a La Mancha lovagját szerettem volna megcsinálni, ez azonban idő és anyagiak hiányában nem sikerült. De azt is látom, hogy a rendezéshez nagyon kemény egyéniség kell – nem véletlen, hogy a színház- és filmművészet ezen ága eléggé férfiközpontú. Nem szeretek semmit erőltetni, de ha arra kerülne sor, akkor Barta Lajos Szerelem című darabját és Federico García Lorca Bernarda Albáját nagyon szívesen megrendezném. Biztos vagyok benne, hogy ezt is épp olyan szenvedéllyel és elkötelezettséggel tenném, mint ahogyan dolgoztam egész életemben.
