Útjában állt a fejlődő Budapestnek, ezért lényegében az egész régi Pestet lebontották a 19. század legvégén. Kis utcák, terek semmisültek meg, sok házzal együtt. Ám akkoriban nem tekintették értéknek a girbegurba utcákban álló klasszicista és barokk belvárost – még ha a mából visszatekintve hangulatosnak is tűnik.
Miközben gyakorlatilag kiépült köré a világvárosias Budapest, a Kiskörúton belül 1894-ben még ott volt a régi Pest. A politikusok és tervezők azonban új hidat akartak építeni a Duna két partja közötti növekvő forgalom igényének kielégítésére, keresztül a Belvároson: és hogy ez ne ütközzön szűk utcákba, a mai Astoriától a Március 15. térig egy széles sávot újraszabályoztak, kiszélesítve több utcát, megszüntetve másokat és több teret. Így 1894 augusztusától kezdve néhány év alatt százhúsz ház esett áldozatul Budapest világvárosi ambícióinak – írja tanulmányában Tomsics Emőke, a Magyar Nemzeti Múzeum muzeológusa a Budapesti Negyed 1993/2. számában. A ferences templomtól egészen a Dunáig nagy pusztaság volt, erről archív képek is tanúskodnak. A girbegurba utcák, rajtuk a klasszicista és barokk házakkal, intézményekkel örökre eltűntek. A muzeológus összefoglalója szerint elpusztult a valaha városképet meghatározó tornyos, régi városháza, a Kúria, az Athenaeum jellegzetes barokk épülete, a piaristák régi gimnáziuma. Elbontották Pest állítólag legrégibb épületét, a feltehetően még Zsigmond király idejében készült – és valószínűleg a Duna záróláncát lehorgonyzó torony alapjaira épült – Küttel-féle házat (a mai Március 15. tér déli felén állt). Szintén megsemmisült az 1735-re felépült, Mayerhoffer András tervezte barokk Grassalkovich-palota (helyén részben a Kossuth Lajos utca Buda felé tartó pályája, részben a Dreher-bérpalota áll). A régi házakban működő Csiga vendéglő – felette vendégeskedett Vörösmarty Mihály –, a Török Császár kávéház is megsemmisült, a városrendezés pedig elsöpörte a kis Kígyó teret (ma a Jégbüfé előtti buszmegálló van itt), a Városház teret (ma a Váci utca torkolata és az 1918-ra felépült piarista központ áll itt). És megszűnt a folyóhoz közeli Hal tér, a kicsit beljebb lévő Rózsa és a hozzá kapcsolódó Sebestyén tér, amelyek helyén ma a Duna utca és a déli Klotild-palota áll. Ezekről a kis terecskékről Tomsics Emőke idézi Krúdy Gyulát: „Olyanok voltak, mint a cukrászdobozok. Ott keringőzött a napfénnyel a dunai szél; ragyogtak az állomáson a bérkocsik, amelyekből az imént szálltak ki a szarvaslábú grófnék; tiszta ruházatú öreg nyugdíjasok üldögéltek a padokon; a gyékénykosaras virslis és a császárzsemlyeszagú pék kezet csókolt a feketeruhás szobalányoknak, midőn becsengetett; a probírmamzellek kígyózó dereka és a kalaposnék fehér blúza, regényességre vágyakozó virágárusnék bájoló mosolya és a könyvkereskedők ezüstfeje tették hangulatossá a városrészt.”
Alig maradt hírmondó a városrész átformálásából: a Belvárosi Plébániatemplom megmaradhatott, de ennek bontását is tervezték, a ma étteremként működő Péterffy-palota, a ferences templom és az Erzsébet hídtól délre eső területeken még néhány ház.
Igaz, a lebontott házak, kevés kivételtől eltekintve, nem hordoztak olyan építészeti-művészettörténeti értékeket, amelyek miatt a múlt századforduló embere megtartandónak gondolta volna őket. A Vasárnapi Újság 1897. évi 28. számában olvashatunk erről a szemléletről: „Budapest kellő közepe, a Belváros, épen a régi Pest, nagy részben most teljes rom. Ócska házait bontják egymás után. Útczák, terek tűnnek el. Nem kár értök, mert nagyobb építészeti becsük nem levén, idők folytán sem váltak a múlt tiszteletreméltó emlékeivé, hanem rozoga, vén házakká lettek.”
