Bár a történet bűnügyi szála tartogat néhány izgalmas és jókora csavart, David Fincher elsősorban egyedülálló, narcisztikus stílusa miatt érezte Gillian Flynn regényét különlegesnek. A Harcosok klubja és a Hetedik alkotójának új filmje, a Holtodiglan az amerikai álomról rántja le a leplet egy mintaházaspáron keresztül, akikről hamar kiderül, hogy igazából szörnyetegek. Mint David Fincher interjúnkban elmondta, fogalma sincs, hogyan kell szimpatikus karaktereket ábrázolni, és esze ágában sincs jobbnak láttatni a világot, mint amilyen. Vele készült ez a beszélgetés.
– Mi volt az első gondolata, miután elolvasta Gillian Flynn regényét?
– Először azt éreztem, hogy mennyivel jobb lett volna, ha a könyvben szereplő visszaemlékezések nem akasztják meg a cselekményt. Véleményem szerint Gillian olyasvalamit alkotott, amelyet még nem olvashattunk korábban, nem csupán azt mutatja be meglehetősen narcisztikus módon, hogy milyennek szeretnénk tűnni a külvilág felé, hanem azt is, hogy kivel szeretnénk mutatkozni az emberek előtt. Egy párkapcsolat borzasztó bosszússá tud válni, amikor az egyik fél kijelenti, hogy elegem van, nem akarok többet az álmaid felesége lenni. Ez a regény egy kiemelkedő és modern látlelete az emberek közötti kapcsolatok problémáinak. Élveztem persze a csavaros, izgalmas bűnügyi szálat is, de nem emiatt tartom kiemelkedőnek és egyedülállónak.
– Sokak szerint a könyv túlzottan is cinikusan viszonyul a párkapcsolatokhoz. Nem aggasztotta mindez?
– A cinizmusa miatt aggódnom kellett volna? Nem, azt gondolom, hogy csak a túlzottan félénk embereket zavarhatja mindez.
– Egyszóval nem érzett késztetést arra, hogy szerethetőbb karaktereket alkosson és jobbnak látassa a világot?
– Azt hiszem, a szerethető szó valahol az alázatos szinonimája. És nem is igazán tudom, hogy hogyan kell megteremteni vagy egyáltalán definiálni a szimpatikus karakter fogalmát. Sokkal inkább az a kérdés foglalkoztatott, hogy ezek az emberek elég kifejezőek-e. Én mindenesetre nagyon valódinak éreztem mindkét karaktert, volt szerencsém ismerni hasonló személyeket magamnak is.
– A stúdió részéről teljesen érthető anyagilag, hogy miért akart adaptálni egy népszerű bestsellert. De mi vonzotta önt a feldolgozásban?
– Egy filmkészítő felelősséggel tartozik a közönségének, az első és legfontosabb feladata, hogy olyan témákat, történeteket dolgozzon fel, amelyek önmagát is érdeklik. Semmi értelme nekilátni valaminek azzal a hozzáállással, hogy oké, engem nem igazán izgat a téma, de biztos vagyok benne, hogy majd lesz, akit igen. Szóval mindig azt a kérdést teszem fel magamnak a döntés előtt, hogy valóban érdekel-e az adott filmötlet.
– A könyvnek két főszereplője van, akik egyben egymás történetének mellékszereplői is, filmben azonban ezt a dupla narratívát nem könnyű kezelni. Mi okozta ezzel kapcsolatban a legnagyobb nehézséget?
– Azt gondolom, hogy Gillian nagyon ügyesen ültette át a regényét forgatókönyvre. A könyvben ugyanis az olvasó belelát a szereplők fejébe, olvassuk a gondolataikat, és megnyílnak előttünk a legmélyebb titkaik is. Ezt azonban mozgóképben valóban nem lehet megvalósítani, mindezt valahogy életre kell kelteni és dramatizálni. Egyrészről ott van Amy naplója, amelyben a legintimebb részletekbe avat be, míg Nicket a jelenlétén és a viselkedésén keresztül próbálod megérteni, nem köti a néző orrára minden titkát. Szóval nagyon nehéz volt mindezt átültetni filmre, és lenyűgöző volt látni, ahogy Gillian másként, már a mozi nyelvén meséli el még egyszer ugyanazt a történetet.
– Elsősorban gyakorlati szempontok vagy a személyes érdeklődése alapján emelték ki a könyv egyes részeit, míg másokat hagytak elsikkadni az adaptáció során?
– Gillian, annak ellenére, hogy bizonyos részeken éveken keresztül dolgozott, a forgatókönyv megírásakor képes volt arra, hogy sokszor egyetlen jelenetbe belesűrítse mindazt, amit a regényben három-négy fejezeten keresztül taglal például a szereplők viselkedésének ábrázolása és a motivációk megmagyarázása kapcsán, ahogyan a történet lepárlott a kezei között, folyamatosan emlékeztette magát, hogy csupán két óra áll rendelkezésére, hogy az egészet elmesélje.
– Miért éppen Ben Afflecket választotta a főszerepre?
– Azt hiszem, az volt a döntő szempont, hogy olyan embert keressek, aki képes talpon maradni, amikor a média folyamatosan támadja és karaktergyilkosságot próbál rajta végrehajtani, mint ami Nickkel is történik a filmben. Olyan embert kerestem, aki átment hasonló dolgokon, akit folyamatosan próbált átvilágítani a sajtó, miközben egyáltalán nem tudta irányítani az eseményeket. Ben mindezt remekül oldotta meg, nem sok ember képes mindezt bemutatni, speciális adottság szükségeltetik ehhez.
– És Rosamund Pike hogyan került képbe?
– Két dolog miatt éreztem megfelelőnek Pike-ot. Egyrészt van egyfajta kiismerhetetlen, átláthatatlan kisugárzása. Láttam három-négy filmben is, de soha nem tudtam olvasni az arcáról, ami nagyon különleges volt nekem. Képes vagyok általában megállapítani, hogy mi az, ami egy színésznél belülről fakad és mi az, ami mechanikusan jön. Ha az emberek viselkedését nézed a televízióban, hiába megrendezett a műsor, hamar megtanulsz olvasni az arcukról, és észreveszed, mikor természetesek és mikor esnek vissza a szerepükbe. Nála azonban képtelen voltam mindezt megállapítani. A másik tényező pedig az volt, hogy egyke gyermek volt, akárcsak Amy, sugárzott belőle, hogy felnőttek között szocializálódott.
– Harmadik alkalommal dolgozott együtt Trent Reznor és Atticus Ross zeneszerzővel. Emlékszem, A tetovált lány esetében azt kérte tőlük, hogy minél hidegebb és elszigeteltséget árasztó hanganyagot készítsenek. Most is hasonló utasításokat adott?
– Ez kicsit furán fog hangozni, de miután levetítettem a filmet Trentnek és Atticusnak, megkérdezték, hogy milyen zenét képzelek el, és elmagyaráztam nekik, hogy ez a film a felszínességről szól, arról, hogy hogyan képzelünk el egy jó szomszédot, egy jó feleséget, egy jó férjet. Szóval olyan zenét szerettem volna, aminek egyértelmű az üzenete, és csak úgy árasztja magából, hogy minden szép és rendben lesz. De természetesen mindezt Trent és Atticus verziójában gondoltam, amely, nem hiszem, hogy bárkiben azt az érzést keltené, hogy valóban minden szép és jó.
Fordította: Német Dániel
Az interjúért köszönet az Intercomnak
